A vakok völgyében
Sok évvel ezelőtt néhány perui család összebeszélt, és titokban elszöktek egy gonosz zsarnok elől, fel a magas hegyekbe az Andok kőrengetegébe.
Voltak ott ötezer méter magas csúcsok és dús mezők is, melyek rendkívül jó legelőnek bizonyultak. Csobogó patakok tették a vidéket szebbé és gazdagabbá.
A menekültek között elterjedt egy csúnya betegség: minden gyermek megvakult.
A felnőttek szívesen vezették őket az új hazájuk útjain. Sok év múltán felnőtt egy vak nemzedék, ahol az emberek közül senki nem látta a másikat.
Egy szép napon kitört a vulkán és elpusztított mindent. A vakok völgyének csak az emléke maradt meg.
Száz év is elmúlt, amikor egy eltévedt vándor arra a vidékre került. Ennek az embernek a történetét szeretném leírni.
Ablak nélküli házak
Nuńez egy fiatal és tehetséges hegymászó volt. Úgy ismerte az egész vidéket, mint a tenyerét. Abból élt, hogy gazdag turistákat vezetett a magas hegyek között, akik élvezni óhajtották a hóval fedett csúcsok szépségét.
Egy fagyos reggelen angol csoportot vezetett a Parascotopek vonulata mellett. Nuñez megcsúszott, és eltűnt egy szakadék mélyén a tömérdek mennyiségű hó és jég között. A turisták csak azt látták, hogy lezuhant egy feneketlen mélységbe.
Nuñeznek szerencséje volt, friss hóra esett. Igaz elszédült, de az esés következtében a hosszú lejtőn lefelé gurult és mozdulatlan maradt. Amikor magához tért, megtapogatta testét és érezte, hogy minden csontja ép maradt. Amikor kiszabadult a hó alól, az ügyes hegymászó hamarosan biztonságban érezhette magát, és elindult a zöld pázsittól övezett úton lefelé. A magas hegyek aljában egy furcsa falura talált. Minden háznak volt ugyan ajtaja, de egyiken sem volt ablak.
Nuńez észrevett három férfit. Valami nehéz terhet vittek a falu felé. Rájuk kiáltott, hogy álljanak meg, de csak értelmetlenül bámultak maguk elé.
Talán ezek még vakok is lehetnek, gondolta magában. Nem is hitte volna, hogy igaza van. Amikor közelükbe ért, furcsa lényeknek találta őket. Szemük csukva volt. Úgy látszott, hogy az arcuk bőre az egész szemgödröt benőtte.
- Ember ez - szólalt meg furcsa spanyol tájszólással az egyik -, vagy szellem közeledik hozzánk a sziklák felől.
- Pedro testvér - kérdezte az egyik -, honnan jön ez az idegen?
- A hegyekből jövök - szólt Nuñez -, Bogotà városából, ahol ezernél is több ember él, annyian vannak, hogy meg sem lehet számolni őket.
A három férfi kezénél fogva kihúzta Nuñezt, és megtapogatták a szemét is. Csodálkozva érezték, hogy pislog és a szempilláját is meg tudták különböztetni.
- Egy szokatlan jelenség ez a férfi, kedves Correa barátom, vezessük el az öregek tanácsába.
- De, hát én látok - tiltakozott Nuñez.
- Látni…, mit jelent az?
Nuñez meg akarta mutatni, és kivette az egyik súlyos zsákot a kezükből. A zsák leesett és jól megütötte a lábukat. A vakok harsányan nevettek.
- Ennek a férfinak az érzékszervei még nincsenek kifejlődve. Botladozik és ráadásul még ostobán is beszél. Kézen fogva vezették el.
Egy egyszerű operáció
Az öregek megkínálták Nuñezt egy cipóval és egy bögre tejjel, és mivel reggel volt, lefeküdtek. A vakok másként osztották fel a napot: hidegre és melegre. Rájöttek, hogy hűvösön jobban lehet dolgozni, mint tűző napon.
Így nappal aludtak és éjszaka dolgoztak. Nuñez rövid idő alatt rájött, hogy vendéglátói szorgalmas, dolgos emberek voltak. Volt elég élelmük, szerették a zenét és a vidámságot. Egymás között házasodtak, és sok gyermekük volt. A rendezett életformájukban minden ki volt számítva. Érzékeik nagyon fejlettek voltak: a szív dobogását több méterről meghallották, és a test izzadtságáról ráismertek egymásra.
A kutyák is megirigyelhették őket.
Az életük boldog volt, és Nuñez hamar megszokta. Nem vette észre, hogy azért mégis fekete báránynak tartották. Az éjszakai munkát soha nem tudta megszokni. Jakab házánál dolgozott. Mindent szívesen végzett. Igaz, a család egyetlen leánya, Medina is nagyon tetszett neki. Medinát csúnyának tartották, mert a benőtt szemhéja nem ült olyan mélyen, mint másoknál, és Nuñeznak az volt a véleménye, hogy egyik pillanatról a másikra megnyílhatnak a szemei. A szemöldökei és a szempillái is eléggé megnőttek, ami bizony itt csak növelte a visszatetszést. Nuñez azonban a leányt szépnek találta, és rövid udvarlás után el is jegyezte. A helybeliek nem nézték jó szemmel és ellenezték a házasságot. A vének tanácsából az egyik öregnek a következő ötlete támadt:
- Nuñez szemei olyan rosszak, hogy az agyműködését is befolyásolhatja. Állandóan pislog, és a rezgés zavarja az agyát. Elég lenne egy egyszerű operáció, és megszűnne a baj.
Aranyos angyal
Medina győzte meg Nuñezt, hogy menjen el a vak sebészekhez.
- Az egész világ a látásra koncentrálódik. A szép dolgok… a virágok, a nap, a csillagok… és a te kedves kis arcocskád is. El tudod képzelni, hogy minden jobb lesz az operáció után? - kérdezte Nuñez.
- Csak akarnod kellene - mondta Medina -, és sírva borult jegyese vállára.
- Fájni fog egy kicsit, de csak rövid ideig. Remélem, mindent elviselsz értem.
Nuñez kedvesen nézett rá, utoljára.
Az operáció előtti időt a mezőn töltötte, hogy elköszönjön a virágoktól és a madaraktól. Amikor fölemelte tekintetét, és látta a nap arany sugarait, hirtelen elhatározással megindult a sziklák irányába. Kimért léptekkel elkezdte a hegymászást… Mire beesteledett, már nagyon távolra került. Ruhái elszakadoztak, keze és lába tele lett hólyaggal, mégis megkönnyebbülve sóhajtott fel. Sikerült neki megmenekülnie a vakok völgyéből, ahol nem tudott igazán boldog lenni.
(Bruno Ferrero: Csak történetek. Don Bosco Kiadó, Budapest, 2000. 67-69. o.)