Akkor karomban hordoztalak…

Az éjszaka azt álmodta, hogy Krisztussal sétált a tengerparton. A horizonton, mint egy hatalmas képernyőn, megjelent életútja. Észrevette, hogy útját ezen az égi vetítővásznon általában két lábnyom sora kíséri. Az övé és az Úré. Amikor viszont sorsának legnehezebb szakaszairól beszélt, akkor csak egy lábnyomot látott. Ez meglepte és elbizonytalanította.

Meg is kérdezte az Urat:

- Amikor követni kezdtelek, azt ígérted, hogy mindig mellettem leszel, kísérőként. De most azt látom, hogy amikor leginkább szükségem lett volna rád, csak egy pár lábnyomot látok. Nem értem, mondd, hogy hagyhattál éppen akkor magamra, amikor a leggyengébb voltam?!

Az Úr szelíden mosolygott rá, és csak ennyit mondott:

- Szeretett barátom, annyira fontos vagy nekem, hogy sohasem hagynálak egyedül. Akkor, amikor sorsod oly nehéz volt, hogy magad már nem tudtad hordozni, amikor a szenvedés súlya elviselhetetlenül nehezedett rád, ott valóban csak az én lábnyomaimat látod. Tudod, annyira gyenge voltál, hogy karomban kellett hogy hordozzalak…

Mt 8,17

(Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek mindennapi és nem egészen mindennapi embereknek. Válogatta Hézser Gábor. Kálvin Kiadó, Budapest, 2005. 35. o.)