Vasadi_Huseg_hutlenseg.doc

Jézus Krisztus nem homokba testesült, hanem a föltámadásra kijelölt emberi testbe. A szent írások másról sem szólnak, mint Isten s ember súlyos szerelméről, az ember szabadságáról, erejéről, tragikus, de elkerülhetetlen meneküléséről és végletes értetlenségéről. (Hisz minden a tiétek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tiétek… - mondja Szent Pál.)

Akit egyszer megrázott Isten áldozatának nagysága, annak az emberről alkotott képe megnő, kiteljesedik s ezentúl mindig a dráma „tétje” lesz. Nem Isten, hanem az ember léte kérdéses! Az embernek vannak szomjúságai, amiket csak emberen túli források oltanak. Van olyan világosság igénye, amit nem tud szolgálni sem az értelem, sem a társ, sem a látás szenvedélye. Embert leminősíteni annyit tesz, mint Istent lefokozni.

Az ember annyira nem porszem, hogy elfúvására atombombák orkánjára és égető kemencék százainak kéményeire volt szükség; pokolbéli ellentétként azzal a szélfúvással, amely Jézus föltámadása után bejárta az apostolok utcáit. Ez a szél nem döntött romba városokat, nem villant föl elviselhetetlen fénnyel és hővel. Összekeverte ugyan az örömükben dadogó apostolok nyelvét, de utána minden kitisztult egy másfajta eszméleten. Talán sohasem volt nagyobb az ember eszköztelen esetlenségében, mint a Lélek fogadásakor. Erre porszem nem alkalmas. És hívatlan.

Az alázatos figyelem éles figyelem; olyannak ismeri meg az embert, amilyen. Megismeri! A szeretet azonban az elronthatatlan öröm pluszával fölismeri: mintha Isten háta mögött „drukkolna” a másikért, aki ott áll Ura előtt leplek nélkül. Isten azonban hallgat. Látja az átvilágított embert, s benne a szeretetet, ami az emberi lét fonás-iránya.

Az embernek a szeretetben maga mögött kellene hagynia minden részleges ítéletet, hogy a másikat egészen érinthesse; szeretete tulajdonképpen az, hogy megbocsátásból megbocsátásba lép. Az emberi egzisztencia azonban túlságosan is tapad a sokféléhez a szeretet egysége helyett, ami ugyan egy, de szétsugárzó; ezért csak Isten képes éppen ott „átvenni” tőlünk az embert, ahol mi már oly reménytelennek ítéltük, mint a bolondot vagy a haldoklót.

Ezért az embert bármiféle hűtlenségre biztatni, a hűtlenségre, mint nagyszerű „kalandra” hívni: vakság, naiv hit a káprázatokban. Az tán a bajunk, hogy olyan megrögzötten hűségesek vagyunk? Emberhez, eszméhez, hivatáshoz, öregekhez, hazához, adott szavunkhoz, beteghez, tisztességes közlekedéshez, hagyományhoz? Talán ujjonganiuk kellene az anyáknak, mert gyermekeik apja végre kikapcsolódott a „legkonzervatívabb emberi tulajdonságból”, a hűségből?

A hűség alapja az emberi lét. Aki hűségre törekszik, úgy tesz, mint a kazalrakó paraszt: tudja, hogy csak alapon áll meg a kazal s formában; az építésnek rakási rendje van, nem mindegy, hová, hogyan s mennyi szalmát rak, lapítgat, egyenget, oszt, míg kijön a kúp, amit a szél sem tud szétcibálni; biztassuk, hogy rángassa ki az alját? Nem tudnók-e, hogy ez a szó, emberi, majdnem azt jelenti: vízre lépni? Mert az ember maga a változékonyság, váratlan apadás a sokból a semmire, ahogy nagyúrian szétszórja szavát, idejét, életerejét, s megingása idején oly hirtelenül esik kétségbe. Van-e igazán hűséges közöttünk? Az igazi hűség az embert sarkon fordítja, szemközt érdekeivel, vágyaival, önmagával. A másiké lenni, testestül-lelkestül; ki meri erre felnyújtani a kezét? Elillanna, mint napközelben a pára; jézusinak kell lenni ahhoz, hogy kimeríthetetlen legyen. Nem igaz, hogy minket a „feltétlen ragaszkodásról” lehet megismerni, inkább csak ragaszkodó indulatainkról. Nincs bennünk „töretlen kitartás”, legfeljebb kötelességtudás, legyűrt kétségek s kegyelemként megkapott türelem. S nem igaz, hogy a hűség „önként vállalt rabság”. Amit önként vállalok, azt akarom. Amit akarok, azt szeretem. Így szeretheti a lekoloncolt pálma a köveket.

Valóban újdonságszámba menne, hogy a nagy szándékok mindig követelően léptek fel az ember életével szemben? Minden jelentékeny mű vagy tett valósággal kiforgatta gazdája szellemi-erkölcsi zsebeit, alig hagyva benne mást ürességnél. A feltalálók, igazán nagy művészek, szentek, tudósok hűsége sem útjukba dőlt fa, amin át kell lépniük, hanem maga a lendület, amely egybeesik a céliránnyal, vagy összeszedettségük derékszorító öve. A dolgok megismeréséhez szent idők kellenek. A felszínen soha sincs semmi lényeges, csak ami a fenéktől fodrozódik. Minden vagy semmi - a nagyra törő életeknek ez az alapkérdése. S a hűség itt nem „fej vagy írás” rátéte, hanem „feltétel, ami nélkül nincs”. Mi a hűség? Szabad választásom megerősítése. Őt, őket választottam, s ezentúl is választom. Holnap és holnapután is. Mert választásomat többre becsülöm az időnél; nem a választásom káprázat, hanem az idő. Az egyetlen „idő, ami nem káprázat, az időtlenség”. Tehát amit választok, örökre választottam.

Mi a hűség? Ezt a dolgot kiragadom a sokaságból, mert tetszik. Kiragadtam, most figyelem. Meg akarom ismerni, hát alaposan figyelem. Még mélyebben. Folyton, holnap, holnapután is. Egyre többet látok belőle, de nem eleget. Örökre teljesen meg fogom ismerni.

Hol van itt hézag a hűtlenségre? Persze, elkalandozhatok, van unalom is, ásítozhatok, feladhatom, megrokkanhatok. De akkor szépen kisétálok a pályáról, hadd fusson a többi, akinek nincs sem ideje, sem fölös ereje, hogy a „mámorító függetlenség” maszlagját rágógumiként forgassa a szájában.

Mi a hűség? Koncentráció a lényegre. Aszkézis. Mint például Einsteiné. Vagy Vasarelyé. Vagy Keresztes Szent Jánosé. De a hatgyermekes G. Pista bácsié is. Az ember „beleépül” választottaiba. Személyekbe, dolgokba. S minél nagyobb személyiség épül bele a többiekbe, annál mélyebben egybenő velük. Jézus Krisztusnak, szeretete következményeként, vissza kellett jönnie.

Az erőszakos szétválasztás halálos sebeket okozhat. Tehát a hűség a másikhoz értelem dolga is. Ezért az én „gondolati és cselekvési szabadságom” igazi tere is. Sőt, előlegezett bizalmam a bizonytalan jövőnek. S ha ez a kötődés - mert erről van szó - keserves szakaszokon vezet át, a hűség áldozatom is.

Hűtlenség? Egy rossz vers. Egy elkapkodott hídrekonstrukció. Egy kikerekedő karrierizmus. Vagy tragédia: mert az emberhez való „becsületes” hűtlenség totális igényű, súlypontáthelyező s végzetes kísérlet. A hűtlen életforma nem tud pazarolni, mint a természet, hanem lassan, öntudatlanul s később már cinikusan leépül. A „porszem” ember és a hűtlenségében „kibontakozó” ember mögött a kisszerűség mesterkélt fölmagasztalása lappang.