Gyokossy Kalap és golyostoll.doc

Egy alkalommal felkeresett egy neves, tudós professzor felesége lelkigondozói beszélgetésre, és így kezdte: - No, kedves Gyökössy, most aztán elő a pszichológiával! Adjon nekem valami bölcs tanácsot, mert bajban vagyok!

- Mi a baj? - kérdeztem. - Az, hogy a férjem nevetséges kezd lenni. Okos ember, tudós professzor, szeretik a diákjai is… de mindenki kinevette a kalapja miatt. Húsz éve ragaszkodik ugyanegy kalaphoz. Ugyanazt veszi föl, ha kapál a kertben, és ha elmegy az akadémiára előadást tartani. E kalap nélkül, azt mondja, ő nem ember! Hiába kérem, hogy vegyen egy új kalapot, nem hajlandó rá. Már mindenki ezt a kalapot neveti! Mondja, mit csináljak?

Meghánytuk-vetettük a kérdést, és elhatároztuk a következőket: van a kedves, neves - egyébként Istenben hívő - professzornak egy jó barátja, mégpedig a szemetesember. Amikor jön a szemetesautóval, és kigörgeti a kukákat, a professzor mindig megbeszéli vele a világ sorsát. Ezzel-azzal megkínálja, szóval nagyon jóban vannak. Megállapodtunk abban, hogy a feleség a szemetesnek ajándékozza a kalapot, mert őrá a professzor nem fog haragudni. És egy pontosan ugyanolyan kalapot - elöl még hegyesre be is vasalva - odatesz a régi helyére, a fogasra… Talán nem fog kitörni a botrány.

A feleség egy hét múlva telefonál, hogy megtörtént a reszketve várt esemény. Férje egy kicsit riadtan nézte a kalapot, irgette-forgatta, fejére tette, azután ezt kérdezte: - Mit csináltál a régi kalapommal? - Barátodnak, a szemetesnek adtam! - felelte az asszony. Erre a professzor úgy-ahogy beletörődött a dologba.

Hanem egy hét múlva ismét telefonált, mégpedig levert hangon… Éreztem, hogy baj van. Azt mondja: - Képzelje, mi történt! Jön haza a férjem - a régi kalappal a fején. Csak úgy ragyog a boldogságtól. Kérdeztem: - Honnan került elő a régi kalapod?! Azt feleli: - Aranyos ember az én szemetes barátom! Egy szóra kicserélte az újjal!

Egy kevés mindannyiunkban él ebből a professzorból. Mi is ragaszkodunk a megszokotthoz, a régihez. Legyen az egy kalap vagy életünk bármilyen megszokott darabja…

Drága jó anyámnak vettem egyszer egy golyóstollat, mert a régi bemártogatós tollal hol ide, hol oda ejtett egy kis pacnit. - Drága anyám, ezt nem kell bemártani - mondom -, nézze, itt egy golyóstoll, ezzel írogassa leveleit!

Megölelt, megköszönte, s én boldog voltam, hogy örömet szereztem neki. Pár hét múlva benyitok a szobájába: anyám ott ül az asztalnál, s mártogatja a régi pennát, csöpögteti a pacnikat.

- Drága anyám, hiszen vettem egy golyóstollat! Pironkodik szegénykém, ahogy mondja:

- Ne haragudj, édes fiam, nem tudok én azzal írni! Én már csak ezzel a hegyes tollal tudok, és csak úgy, hogy mártogatom. Ne haragudj, de azt az újat eldugtam, nem akartalak megbántani!

Fiatal diákkoromban sokszor jártam a miskolci vonalon, Tibolddaróc felé. Aki ismeri azt a vidéket, tudja, hogy Tibolddarócon volt Magyarország legtöbb barlanglakása. A hegyoldalba vágták be ezeket a lakásokat, és ott laktak az emberek. A kormány egyszer elhatározta, hogy ezeknek a barlanglakóknak lakásokat építtet. El is készültek a szép, szobakonyhás kis házak, szemben a barlangokkal, és beköltöztették a „barlanglakókat”. Apámmal meg is néztük az új épületeket, és örvendeztünk: milyen szépek és egészségesek az új lakások!

Egy év múlva megint arra utaztunk. Betértünk a paphoz, és kérdeztük a kollégát: - Na, ugye örülnek az új lakásoknak?

Legyint egyet, és azt mondja: - Dehogy, kérlek, a fele már visszaköltözött. Vissza a régi barlangba! Mondván, hogy megszokták; ha úgy volt jó az ükapjuknak, nekik is úgy jó. Meg az télen meleg, nyáron hűs… Visszaköltöztek.

Szóval ragaszkodunk a megszokott körülményeinkhez, dolgainkhoz, eszközeinkhez, mert megszoktuk önmagunkat. „Én már ilyen vagyok” - mondogatjuk, és nem tudunk megválni a régi énünktől: görcsösen ragaszkodunk hozzá!