2009: Sztehlo-év

„Aki egy életet megment, egy világmindenséget ment meg." (Talmud)

Sztehlo Gábor

Ezt a mondatot vésték arra az emlékplakettre, melyet Izrael svájci nagykövete 1973-ban adott át Sztehlo Gábornak. Ezzel annak a magyar evangélikus lelkésznek mondtak köszönetet, aki életét kockáztatva végezte gyermekmentő misszióját a budapesti ostrom nehéz napjaiban. Ez a szolgálat – rendkívülisége és nagysága ellenére – mégis csak egy része volt az egész életét mindig másokért áldozó munkásságának.


A gyülekezetszervező – A népfőiskolai mozgalom elindítója

Sztehlo Gábor 1909. szeptember 25-én született régi evangélikus családban. Jómódban nőtt fel, ami érzéketlenné tehette volna mások gondjával szemben. Érdeklődése azonban már fiatalon az elesettek, a szegények felé fordult. Ez indította a lelkészi pályára. Önéletrajzában így vall erről: „A teológiai tanulmányokból amennyire erőm telik, minél többet el akarok sajátítani, mivel csak a vezetésre rendelt embereknél többet tudó ember tud embertársain segíteni." Tanulmányai befejeztével egy évet Finnországban töltött, ahol mély hatást gyakorolt rá a finn „felébredtek" mozgalma. Ez nemcsak hitét mélyítette el, hanem érdeklődését is felkeltette a népfőiskola iránt.

Sztehlo 1932-ben hazatért Finnországból. Raffay Sándor püspök szentelte lelkésszé, és megbízta a hatvani gyülekezet vezetésével. Itt bontakozott ki először rendkívüli szervezőkészsége. Rövid hatvani szolgálata idején a gyülekezet önállósult, és templomot épített. Következő szolgálati helyén hasonló munka várta. Ő volt a nagytarcsai gyülekezet első önálló lelkésze és parókiaépítője. A hűségesen végzett gyülekezeti munka mellett a népfőiskola megvalósítása is foglalkoztatta. Az első magyar népfőiskolát 1938-ban finn segítséggel szervezte meg Nagytarcsán. Ez az északi államokból induló mozgalom a falusi fiatalok képzését szolgálja, hogy „hívő keresztyénné és a haza hűséges, művelt polgárává" váljanak. A mozgalmat az ismert népi írók közül is sokan támogatták (Kodolányi János, Erdei Ferenc, Illyés Gyula és mások). Hiszen a kultúra és a korszerű gazdálkodás ismereteinek továbbadásával az elmaradott parasztság felemelkedését segítette.

A gyermekmentő

A német megszállás lehetetlenné tette a népfőiskolák működését. Sztehlo Gábor ekkor püspökétől új megbízást kapott. Másokért végzett szolgálatának legszélesebb körben ismert, hősi korszaka következett. Össze kellett gyűjtenie a zsidó származású gyermekeket, s menedéket kellett teremteni számukra. Sztehlo szívesen vállalta a feladatot. Nem sejtette, milyen veszélyekkel és megoldhatatlannak látszó problémákkal kell szembenéznie. Minden leleményességét, szervezőkészségét és diplomáciai érzékét mozgósítani kellett, hogy az egyre növekvő gyermekseregnek otthont biztosítson, és élelmezésükről gondoskodhasson.

Ennek a 365 napnak történetét tartalmazza később írt naplója, melyet Isten kezében címmel adtak ki. Csodával határos módon - elhagyott vagy rendelkezésére bocsátott villákban - sikerült 1500 gyermeknek és körülbelül 500 felnőttnek menedéket nyújtania az ostrom végéig. Erről az időről így ír naplójában: „Az én számomra olyan volt ez az év, mint valami álom... Rossz álomnak is nevezhetem... hogy annyi nyomorúság és aljasság létezhet a földön; de csodálatos álom, hogy Isten nyilvánvaló szeretete akkor sem hagyott el bennünket." Kalandregénybe illő események sorozata volt ez az év. Sztehlo azonban ezek mögött az események mögött is meglátta Isten gondviselését. Egy történet a naplóból: Az egyik otthon, ahol gyermekek laktak, a frontvonalba került. Negyvenöt gyermeket kellett átköltöztetni a harcok közben. „Amikor ajtót nyitok, majdnem elnevettem magam, meglátva a német katona nyakában az erősen szemita jelleget viselő apróságot... Mit meg nem tesz Isten, hogy megőrizze ezeket a gyermekeket!" – írta visszaemlékezésében.

Gaudiopolis: Örömváros

Sztehlo Gábornak a gyermekek érdekében nemcsak külső veszélyekkel és nehézségekkel kellett megküzdeni. A háborús események a legtöbb gyermek életében mély nyomokat hagytak. Árván vagy félárván maradtak, szemük láttára játszódtak le a legborzalmasabb jelenetek. Végtelen nagy türelemre és szeretetre volt szükség, hogy ezek a lelki sebek begyógyuljanak. Már az ostrom alatt tervezgették a nagyobbakkal együtt, jó lenne egy olyan gyermekvárost alapítani, amelyben békesség és szeretet lakik. Nevet is adtak neki: Gaudiopolis, azaz Örömváros. Az ostrom után birtokba vehették a Weiss Manfréd család nagy parkban levő, félig romos nyaraló épületeit. Itt alakult meg az önkormányzó ifjúsági állam, amit a gyermekek maguk irányítottak: államfővel, miniszterekkel, saját törvényekkel.

Sztehlo Gábor korát messze meghaladva a legmodernebb pedagógiai módszerekkel nevelte a rábízottakat. Az ún. „Sztehlo-gyerekek" évtizedek múltán is hálásan emlékeznek rá, aki mindenkinek „apukája" volt. Az ifjúsági állam összefogta a sokféle gyermeket, eltompultak az otthonról hozott előítéletek, kialakult a testvériség érzése. 1950-ben az államosítás megszüntette az Örömvárost.

Az elesettek szolgálatában

Isten nem hagyta munka nélkül szolgáját. Új feladattal bízta meg. Bár az állam korlátozta az egyházak tevékenységét, a fogyatékos gyermekek és idősek gondozásában igénybe vette segítségüket. Sztehlo Gábor rövid gyülekezeti beosztások után az egyházi szeretetmunka vezetője lett. Az otthonok működését külföldi segítséggel szervezte meg. Az ő idejében 16 szeretetintézménye volt egyházunknak. (Több, mint akkor bármelyik történelmi egyháznak.) Sztehlo segítette a kitelepített családokat is.

Élete alkonyán

A gondozottjaiból felé sugárzó szeretet és hála tartotta vissza, amikor 1956-ban családja Svájcba menekült. Nem ment velük. Amikor okát kérdezték, körülmutatott: „Ezek itt mind szeretnek engem. Ezt a szeretetet nem szabad megcsúfolni!" Családját csak évek múlva tudta meglátogatni. Vissza akart jönni, de megbetegedett. Svájcban töltött évei alatt is az volt a gondja, hogy az itthon maradtakat segítse. Sok lelkészházaspárnak és másoknak is lehetőséget szerzett svájci üdülésre.

Ura 1974. május 28-án hívta haza. A helybeli postás talált rá a város határában egy padon ülve. Így halt meg, kezében egy levéllel. Hamvait 1984-ben hozták haza, amikor feleségével együtt eltemették a Farkasréti temetőben levő családi sírboltba. A jeruzsálemi Yad Vashemben, az „Igazak ligetében" örökzöld fát ültettek emlékére. Egyházunkban több intézményt neveztek el róla. Emlékét tisztelettel őrizzük. Még inkább azok, akik itthon és szerte a világban hálásan emlékeznek a tőle kapott szeretetre.

„Isten Jézus Krisztusban testet öltött szeretetének hirdetője és szolgája volt, aki önmagát egészen a szenvedők, üldözöttek és kétségbeesettek szolgálatára szentelte" – írta róla egyik lelkésztársa.


Forrás: Sárkányné Horváth Erzsébet – Trajtlerné Koppányi Ágnes: Krisztus tanúi a változó világban. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1998.

Kapcsolódó oldalak: