Remenyik_Janos_evangeliuma.doc

Reményik Sándor

János evangéliuma

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,És összedugják tündöklő fejükBölcső körül, mint a háromkirályok,Rájok a Gyermek glóriája süt.A gyermeké, ki rejtelmesen bárS természetfölöttin fogantatott:De fogantatott mégis, születettS emberi lényként, tehetetlenül,Babusgatásra várón ott piheg.A gyermek, a nő örök anya-álma,Szív-alatti sötétből kicsírázott

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpaSugárkörébe. Bús állati páraLebeg körötte: a föld gőz-köre.A dicsfény e bús köddel küszködik.Angyal-ének, csillagfény, pásztorokS induló végtelen karácsonyok,Vad világban végtelen örömökLobognak, zengnek - mégis köd a köd.S mindez olyan nyomorún emberiS még az angyalok Jóakarata,Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,Nem születésről, nem fogantatásról,Csillag, csecsemő, angyalok kara,Jászol, jászol-szag, - József, Mária,Rongy és pólya, királyok, pásztorok,Induló végtelen karácsonyok:Nem érdeklik - vagy mint rostán a szemKihull az ő külön történetéből,Kihull mindez, és mindez idegen,Apró, földízű, emberi dolog.Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedikKülön áll, világvégén valahol,Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgybenS a fénytelen örvény fölé hajol.És megfeszül a lénye, mint az íj,Feszül némán a mélységek fölé,Míg lényéből a szikla-szó kipattanS körülrobajlik a zord katlanokbanVisszhangosan, eget-földet-verőn,Hogy megrendül a Mindenség szíve:Kezdetben vala az ige.S az Ige testté lőn.