Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
 
 
A feladat egyszerűnek látszott,
 
 
s ő nyomban neki is látott.
 
 
	Rajzolt tengert, széltől mentesen,
 
 
	rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
 
 
	Utasa mind lusta álomba merült…
 
 
	s a kép összegyűrve a szemétre került.
 
 
Nem békesség volt a papíron,
 
 
hanem szélcsend és unalom.
 
 
Aztán újabb rajzba kezdett,
 
 
s egy szundító öreg bácsit festett.
 
 
	De békességet nem ábrázolt ez sem,
 
 
	nekiállt hát, hogy tovább keressen.
 
 
	Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
 
 
	békésen legelésző birkanyájat…
 
 
A papírkosár lassan tele lett,
 
 
s közben be is esteledett.
 
 
Ám az este sem volt békés,
 
 
messziről hallatszott a mennydörgés.
 
 
	Vihar közeledett, az ég rengett,
 
 
	a festő az ablaknál töprengett.
 
 
	Nézte a szélben sodródó leveleket,
 
 
	a villámokat, mik átjárták az eget.
 
 
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
 
 
kövér esőcseppek verték az ablakot.
 
 
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
 
 
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
 
 
	Tekintete ekkor ismét a fára esett,
 
 
	s ott meglátta, amit egész nap keresett.
 
 
	A fa egyik vastag benső ágán,
 
 
a viharról szinte mit sem sejtve,
 
 
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
 
 
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
 
 
Ez hát az igazi békesség.
 
 
	„Uram, te megmutattad békességedet!”
 
 
	- szólt a festő, és nem tévedett.
 
 
	Csodálatos isteni békesség ez,
 
 
	mit a viharban alvó madár jelképez.
 
 
A világ legyen bármily nyugtalan,
 
 
ha szívünkben Isten békessége van.
 
 
Ő minden gondot vállára vesz,
 
 
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
 
 
	Az Ő békessége tökéletes,
 
 
	minden félelemtől mentes.
 
 
	Nekünk szánja ezt a békességet,
 
 
	s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.