2009. évi püspöki jelentés

Amikor püspöki szolgálatom immár hetedik munkaévéről készítek jelentés, nem szólhatok a „nyugalom esztendejéről”. Ellenkezőleg, meglehetősen viharos volt ez az időszak, legalább is egyházkerületünk néhány gyülekezetében, ahol az évek alatt felgyülemlett, rendezetlen kapcsolatok, feszültségek komoly válságokat robbantottak ki. Ezek orvoslása érdekében az egyházkerület fegyelmi tanácsa több esetben is nehéz, fájdalmas döntések meghozatalára kényszerült az elmúlt őszön. Erről a novemberi közgyűlésen már beszámoltunk, és azóta is többször adtunk korrekt tájékoztatást a megfelelő egyházi hírközlő eszközök segítségével (honlap, Ev. Élet).
    Fontos, hogy mindannyian tanuljunk ezekből a keserves eseményekből. Ennek érdekében szeretnék néhány megválaszolandó teológiai és egyházjogi kérdést felvetni.
    Először is emlékeztetek arra, hogy minden lelkész szolgálatba állításakor elhangoznak a kulcsok hatalmával való élésre felhatalmazó és kötelező jézusi igék (Jn 20, 21-23). Ez nem csak a bűnök feloldozásáról szól, hanem arról is, hogy amíg nem tapasztalunk őszinte megbánást és újrakezdési készséget, addig az úgynevezett kötés is jogunk, sőt kötelességünk. Bármennyire is nehéz és nem népszerű, de ilyen értelemben is élnünk kell egyházunkban a kulcsok hatalmával. Jelképesen szólva, elő kell vennünk azt a kulcsot is, ami lezárhat egy korszakot. Fel kell ismernünk, hogy valami, illetve valaki, úgy, ahogyan van, nem maradhat tovább, mert mérgezi, bomlasztja Krisztus testét, az egyházat.
    Nekem, személy szerint is fájdalmasak a súlyos fegyelmi döntések, hiszen legszebb szolgálatom, ha ordinálhatok, ha lelkészeket szolgálatba állíthatok. De vannak esetek, amikor élni kellett a szolgálatból való felmentés kemény eszközével, éppen az érintett gyülekezetek és lelkészek érdekében. Tudom, ez utóbbiak mindezt másként élték meg, de őszintén remélem, hogy ezekkel a lépésekkel igazi tisztulási és gyógyulási folyamat indult el egyházkerületünkben.
    Ugyanakkor, püspökként, az egyházkerület lelkészi vezetőjeként, újra meg újra szembesülnöm kell a pásztori és az egyházvezetői felelősség szinte feloldhatatlannak tűnő feszültségével. Sajnos, ezt a feszültséget zsinatunk törvényalkotói munkája még tovább fokozta, amikor megszüntette a püspököktől független egyházkerületi bíróságokat. Az új rend a fegyelmezés jogát és kötelességét az egyházkerületi fegyelmi tanács hatáskörébe helyezte, melynek csupán három tagja van: az egyházkerület püspöke, felügyelője és ügyésze.
    Kérdés, hogy ebben a helyzetben, amikor az egyházkerület pásztorára egyházjogilag is ráterhelődik a fegyelmezés, az ítélkezés, kvázi bírói kötelezettsége, mennyiben remélhető még őszinte lelkigondozói kapcsolat a ránk (is) bízott lelkészkollégákkal? Hogyan legyen valaki bizalommal egy olyan lelkipásztor felé, akit az elé tárt, esetleg terhelő vallomások arra kényszerítenek, hogy a lelkigondozói beszélgetést követően, pár hét múlva, immár „bírói talárba” átöltözve, az ügyben súlyosan elmarasztaló ítéleteket hozzon?!
    Tudom, hogy a törvényalkotók a lelkészi becsületszék egykor talán jól működő intézményének újraélesztésével próbálták megelőzni, illetve enyhíteni ezt a feszültséget. Ez a tiszteletreméltó kísérlet azonban, legalábbis a Déli Evangélikus Egyházkerületben, eddig nem igazán tudta betölteni remélt küldetését.
    Bár magam soha nem töltöttem be esperesi tisztséget, úgy vélem, hogy az egyházmegyék vezetősége is küszködik ezzel a kissé tudathasadásos dilemmával. Miként nyerhetjük el szolgatársaink őszinte bizalmát, amikor egyidejűleg a számon kérő „felettes hatóság” szerepét is fel kell vállalnunk? Természetesen, tudatában vagyok annak, hogy a pásztor kezében a bot, amit püspöki szolgálatom kezdetén, a békéscsabai nagytemplomban, szimbolikusan kézbe is vettem, nem színházi kellék. A pásztorbot, bizonyos esetben, a határozott terelés eszköze kell, hogy legyen…
    De hogyan tovább? Néhány kitörési lehetőséget szeretnék röviden felvázolni ebből a csapdahelyzetből. Az egyik út, hogy valamiképpen megpróbáljuk újraszervezni az egyházkerületi bíróságokat. Természetesen jól tudom, hogy a túlméretezett struktúrába egyszer már belebuktunk, mert nem akadt elegendő számú, hadra fogható jogász és lelkész kis egyházunkban…
    Egy másik lehetőség olyan szupervízori hálózat kiépítése, amely élvezi lelkészi karunk bizalmát és legalább is részben átvehetné a pásztori, lelkigondozói szolgálatot az egyházmegyei és egyházkerületi vezetőktől. Nagy kérdés, hogy erre van-e elegendő anyagi forrásunk, valamint képzett, elkötelezett, alkalmas szakemberünk?
    Tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes vizekre evezek, mégis mérlegelésre javaslom: vajon nem lehetne-e törvényes formában újragondolni „az egyházi közérdekből való áthelyezés” rosszemlékű intézményét? Megkockáztatom, hogy a már kirobbant, illetve jelenleg is robbanásig feszült krízisek többségét orvosolni lehetne egy időben történt áthelyezéssel, lelkészcserével. Tudom, ezzel egyaránt csorbulhatnak lelkészeink féltett jogai, valamint gyülekezeteink szent autonómiája. Sőt, mi több: egyenesen felrémlik a diktatórikus egyházvezetés kísértése. De az is biztos, hogy a jelenlegi állapot fenntartása ugyancsak igen kockázatos és veszélyes a vezetők és vezetettek, a lelkészek és a gyülekezetek egészséges és harmonikus együttműködése szempontjából.
    Ennek az áhított harmóniának előfeltétele az egyházi és világi vezetők partneri, kooperációs készségének erősítése. Ezt kívánta elősegíteni a legutóbbi bonyhádi gyülekezetvezetői konferenciánk is „Lelki hatalom – evilági bölcsesség” címmel. Drága reformátori örökségként valljuk a paritást, de újra meg újra szükséges a paritás fogalmának helyes értelmezése. Tömören fogalmazva: a paritás mindenek előtt nem a hatalom, hanem a szolgálatok megosztásáról szól! Ahol nem így van, abba belepusztulhat a gyülekezet… Csak ebben az esetben lehet igaz ránk is Csermely Péter professzor inspiráló víziója: „az együttműködők szigetei képesek tartósan fennmaradni a nem együttműködők tengerében is. Hasonlóképpen, a társadalom érték- és bizalomszigetei felbecsülhetetlenül fontossá válnak bármely válságos időszakban... Kiemelt a felelőssége azoknak a csoportoknak is, amelyek értékeket őriznek. Ennek egyik legfontosabb letéteményesei manapság az egyházak…” Végül, szeretném elkerülni, hogy püspöki jelentésem egyoldalú, torzítottan sötét képet adjon egyházkerületünk életéről. Hála Istennek, az árnyak mellett bőven akadt fény is délen. Ha valaki átolvassa mellékelt szolgálati naplómat, örömmel fedezheti fel, hogy mennyi hálára indító esemény részesei lehettünk az elmúlt 12 hónapban. Nemcsak a krízisekből való tanulás fontos, hanem az is, hogy tudjunk rácsodálkozni Isten naponként megújuló, kreatív szeretetére, amellyel nemcsak megőrizte, de sok helyütt meg is újította, gazdagította egyházkerületünk gyülekezeteit és intézményeit. Köszönet mindazoknak, akik ebben az egyházépítésben hűséges munkatársai közös Urunknak.
    Hálásan köszönöm a harmonikus együttműködést közvetlen munkatársaimnak, elnöktársamnak, helyettesemnek, a püspöki hivatal dolgozóinak, valamint az espereseknek, lelkészeknek és felügyelőknek. Fedezzük föl újra együtt: micsoda ajándék, hogy nemcsak a Jó Pásztor nyájának lehetünk tagjai, hanem Ő munkatársaivá is választott minket.
    Hisszük és reméljük, hogy egy oly rég áhított, szebb jövő kapujában áll hazánk és egyházunk népe 2010. tavaszán. Legyen közös munkaprogramunk az elmúlt vasárnap igehirdetési textusának elkötelező, bátorító utolsó verse: „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.” (Ez 34, 16)

Gáncs Péter