Az én hazám...
Szabolcsból, Nyíregyházáról kerültem a pesti Evangélikus Teológiai Akadémiára. Ünnep volt, amikor havonta egyszer hazautazhattam. Számomra a megérkezést, az otthon közelségének élményét jelentette az evangélikus templom impozáns tornyának megpillantása az érkező vonat ablakából.
Később, tizenhat évig szolgálhattam egy pestkörnyéki faluban, Nagytarcsán. Itt is, a dombok közül előbukkanó, az erős vár bástyáját szimbolizáló templomtorony – csúcsán a betlehemi csillaggal és a kereszttel – jelentette a megérkezés, a hazatérés örömét.
A közel múltban a kiskőrösi Petőfi Múzeumban nyithattam meg Schéner Mihály Templomok című tárlatát. A Kossuth- és Munkácsi-díjas művész, a meghívón, így vall a templomok, templomtornyok ma is aktuális üzenetéről: „Valamit meglestünk Isten mérhetetlen rendjéből és arányaiból, valami nagyon kicsit, de ez is elég ahhoz, hogy otthont találjunk magunknak a nagyvilágban.”
A templomtornyok égre mutató ujjai felemelik tekintetünket és szívünket. Emlékeztetnek minket a manapság gyakran elfeledett dimenzióra: a magasságra, s így karácsony közelében, a betlehemi angyalsereg énekére: „Dicsőség a magasságban Istennek, a földön békesség, az emberekhez jóakarat.”
Az ünnepekben újra összeérhet az ég és a föld, találkozhat a földi otthon ajándéka a Jézus által megígért mennyei hajlék reménységével.
A téli hónapokban többet törődünk a fizikai értelemben vett hajléktalonokkal, de remélem, hogy a lelkileg otthontalanok is hazatalálnak. Ebben mi is lehetünk útjelzők, segítő útitársak.
Gáncs Péter
