Szabó András: Auschwitz – Katarzis a teológiában

Az, hogy hatvan évvel az események után a holokausztirodalom mennyisége nem apad, ékes bizonyíték arra, mennyire beágyazódott az emberiség közös emlékezetébe a vészkorszak feldolgozhatatlan és lezárhatatlan szörnyűsége. Negatív mágnesként vonz, ösztönöz a vele való foglalkozásra. Különféle nézőpontból közelítik meg a 20. század botrányát, magyarázzák a megmagyarázhatatlant.

Szabó András diplomázó evangélikus teológus a könyvében hittudományi oldalról vizsgálja milliók pusztulását, a történeti mítoszt, amely ugyanakkor nem beilleszthető a történelem eddigi sémáiba, végzetes irracionalizmusa és a bűn nagysága okán. Könyve címe: Auschwitz – Katarzis a teológiában. Az ifjú szerző Nyugat-Európában és Amerikában folytatott tanulmányokat a témában, felkészültsége meglátszik a közölt sok hivatkozáson és néven, irodalomjegyzéke tudományos jelleget bizonyít.

Bevezetésében azt írja, hogy „bátor nyelvre van szükség, amely az igazság és a szeretet fogalmában keresi az Istent”. Ő bátran fogalmaz, nem fél a felelősség kimondásától. De érzelmes, meleg hangon szól az áldozatokról. Szürhisztorikusnak minősíti a holokausztot, de ez nem akadályozza, hogy történelmi jelenségként elemezze, a tér és idő küzdelmének aspektusában. Sajnos kicsit leegyszerűsít, nem hagyva ki a kínálkozó – de nem helytálló – párhuzamot a cigánysággal. Véleménye, kritikája az egyház és társadalom akkori magatartásáról kemény és elítélő, a felhozott bolgár és dán kivétel magyarázatra szorulna. Sokszor lélektani alapon próbálja magyarázni a történteket, majd rátér négy zsidó teológiai koncepció bemutatására. Kertész Imrével kapcsolatban József Attila egy teljes versét odailleszti. Vizsgálja a holokauszt utóéletét is, kezdve a visszatérteket fogadó értetlenségen, ellenséges cselekedeteken, amelyek nem korlátozódtak Lengyelországra – gondoljunk a háborút követő szlovákiai jelenségekre vagy Magyarországon az ózdi, miskolci lincselésekre és Kunmadarasra!

Felerősödik önkritikus szemlélete, ahogy a kérdés több évtizedes múltját kutatja. Külön foglalkozik az általa terelésnek nevezett jelenséggel, amely a „keresztény válaszokat” szerinte jellemzi. Ezen egyfajta kettősséget ért: elismerik a genocídium megtörténtét, de feltételekhez kötik a saját felelősségvállalást, ami megosztást és relativizálást jelent. Más diktatúrák későbbi bűnei nem igazolhatják az előzményeket. Ez nem fog előre vezetni, a különböző történelmi korok vétkei gordiuszi csomóvá gabalyodhatnak, helyette a kronológiai sorrend megtartását javasolja, ez segíthetne a minden ártatlan áldozatra koncentráló emlékezés felelősségre ébresztő kultúrájának annyira szükséges létrejöttében.

Külön foglalkozik a keresztény hitet felvett zsidó áldozatokkal. Edith Stein vagy Sárközi György sorsa nem homályosíthatja el, hogy az áldozatok túlnyomó többsége nem „zsidókeresztény” volt, hanem egyszerűen zsidó vallású. Sürgeti a "nyílt emlékezet" kialakítását, bizonyos nosztalgiával a Nagy Konstantin előtti korra, amikor a kereszt még nem volt hatalmi jelkép, nem került pajzsokra, állami zászlókra, egészen a György- és Vaskeresztekig. Sajnos a fogyasztói társadalom ösztönzi az amnéziára hajlamos magatartást, ezért olyan fontos a keresztény–zsidó párbeszéd Auschwitz után. Annál inkább eredményes lehet ez, mert a kereszténység felfogása a zsidóságról sokat változott az utóbbi évtizedekben.

Elvezethet a párbeszéd ahhoz a katarzishoz is, amelyet a szerző műve címében hangsúlyoz!

Róbert Péter

***

„A harmadik generáció teszi fel kérdéseit mára. A második, amely a világégést már nem tapasztalta meg. Hatvan év távolából is negatív mágnesként vonzza az ember értelmét a magyarázat, a hogy történhetett meg, a hol volt, a miért. Harmadik generációnak kell az értelmetlenség és a kegyetlenség ártatlan áldozatai felett csöndben hallgatnia. A gyász és a megmagyarázhatatlanság csöndet igényel. A megismételhetőség lehetősége és a részvét hangot. A holokauszt hatvan év távolából a Huszonegyedik század elejének fiatal keresztényeként szorít írásra. Üres égbolt alatt, kiürült otthonok romjai között, a jelen villogó pillanatában, szemben a felejtéssel kell emlékezni.

A teológia számára a történelem keret és anyag is. Isten és ember viszonyának színtere, az ember jó és rossz etikai szabadságának félelmetes megvalósulása. A teológia különleges képessége egy adott eseményből az egészre kérdezni a tapasztalatok alapján. Ez történik a holokauszt-teológiában mintegy négy évtizede. A teológiai kérdésfeltevés Közép-Európában, ahol ezek az események megtörténtek, és a fájó seb kitörölhetetlenül jelen van, feltétlenül szükséges. Auschwitz a 20. század tragédiájának etikai értelemben negatív mélypontja. Tudásunk negatív tudás. Bűn, önpusztítás, terror, magány és halál. Erről a kiindulópontról szólalhat meg egy őszinte teológia nyelve. Gyenge nyelvre van szükség, amely a szenvedő emberben látja meg a transzcendenst. A széttört nagy elbeszélés negatívumában átélt katarzis támasztja fel elbeszélését. Bátor nyelvre van szükség, amely az igazság és a szeretet fogalmában keresi az Istent. Nem a halál totalitásában, nem a halott isten kiüresedett égboltjának takargatásában.

A tremendum félelmet kelt és csöndet. De az emlékezés csöndje nem a tabuk és elhallgatások kényelmetlen csöndje. A teológia beszédében ez a rövid írás a kényelmetlen csönd helyett a részvét katarzisán át szeretne az emlékezés őszinte csöndje felé mutatni.”

Részlet a könyvből

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek