Lelki útravaló a Vasárnapi Újság 2007. április 15-i adásában

Egy hete, talán még magabiztosan hangzott az ősi húsvéti bizonyságtétel: Krisztus feltámadt – Krisztus valóban feltámadt!

Mára lehet, hogy a felkiáltójel kérdőjellé görbült: Jézus valóban feltámadt? Milyen tárgyi bizonyítékok igazolják ezt? Talán az üres sír, melynek pontos helye mindmáig kérdéses? Talán a torinói halotti lepel, melynek hitelességével kapcsolatban újra meg újra fellángolnak a tudományos és áltudományos viták?

Meglepő, de az evangéliumokat lapozva alig találjuk nyomát a feltámadáshitnek. Bár Jézus háromszor is előre jelzi közelgő halálát és feltámadását, az evangélisták őszintén leírják: a tanítványok semmit se fogtak fel ebből.

Azon az első húsvét hajnalon az asszonyok nem a feltámadást várták, hanem egy holttest konzerválására készültek. Az üres sír, a feltámadás híre inkább néma döbbenetet, bénult félelmet váltott ki belőlük, semmint ujjongó feltámadáshitet.

Az emmausi tanítványok éppoly szkeptikusan legyintenek a feltámadás örömhírére, mint Tamás, aki kézzelfogható bizonyítékot, megtapintható sebhelyeket követel.

A mai vasárnap evangéliumi történetében ehhez az őszintén kereső, becsületesen kétkedő tanítványához jön el a feltámadott Úr. Már a köszöntése is görcsoldó, féleleműző: „Békesség néktek!” Ezek után felesleges a sebhelyek megérintése. Jézus személyesen megszólító szelíd szava elegendő ahhoz, hogy Tamás szívéből, ajkáról felszakadjon a születő hit forró vallomása: „Én Uram és én Istenem!”

Nem a rajongó emberi fantázia találja ki a feltámadást, hanem pontosan fordítva: a feltámadott Úr szava teremtheti meg bennünk a húsvéti hitet, az élő reménységet.

Így, Tamás után, Jézus szava már minket, kései tanítványokat, hívőket és kétkedőket keres, bátorít meglepő ígéretével: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Ha testileg nem is láthatjuk őt, de boldogan adhatjuk tovább a tőle kapott békességet, az élet, az újrakezdés ajándékát a mai napon, az induló héten.

Gáncs Péter