Lelki útravaló a Vasárnapi Újság 2007. február 18-i adásában

Az induló hét közepén, hamvazó szerdán, hivatalosan véget ér a farsangi időszak, le kellene vennünk az álarcokat. De attól tartok, nehezen válunk meg a hozzánk nőtt maszkoktól, melyek nem csupán derűs farsangi kellékek. Úgy véljük, az álarcok védelmet, biztonságot adnak.

Úgy tapasztaljuk, veszélyes, ha valaki átlátszó, könnyen felismerhető és megismerhető, ha nincsenek rejtett titkai. Az őszinteség komoly kockázatnak tűnik. Az álarc megóv a környezet kutakodó, leleplező tekintetétől, s ugyanakkor, talán megkíméli a körülöttem élőket is attól a nyers valóságtól, aki vagyok Így lesz tényleg színház az egész világ, képmutató színjáték egész életünk – nemcsak néhány farsangi hétre. S működni látszik a keserűen cinikus alku: ha te elfogadod, amit megmutatok magamból neked, cserében én is elfogadom, amit te mutatsz... Ritkán merünk kilépni, kitörni ebből a kölcsönös hazugságokon épülő ördögi körből...

A felszínes szemlélőnek, úgy tűnhet, hogy maga Isten is része ennek a non-stop álarcosbálnak. Ő is elrejti igazi arcát, csak megsejthetünk belőle valamit a teremtett világból vagy éppen a történelemből.

De a közelgő böjti időszak éppen Isten valódi arcát leplezi le számunkra a kereszt felé induló Jézus Krisztusban. Erről a drámai fordulatról így vall Pál apostol: „Sötétségből világosság ragyog fel, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” Maga Jézus tömören summázza ezt a csodálatos titkot: „Aki engem lát, az látja az Atyát.”

Amit az ősi ároni áldásban kérünk és remélünk, hogy Isten végre felénk fordítja, megvilágosítja arcát, az Jézusban megvalósul. Benne Isten valódi arca ragyog ránk. Az álarc lehullik: Jézusban ránk mosolyog az Isten.

Álarc helyett áldás – ezt az esélyt kínálja a közelgő böjti időszak töviskoronás királya, az értünk magát is feláldozni kész, testté lett szeretet. Álarchordozó képmutatókból lehetünk áldáshordozó és továbbadó Krisztusra mutatók!

Gáncs Péter