2011 - a szabadság és az önkéntesség éve
Amint ezt már az Evangélikus Naptár címlapján is olvashattuk: a reformáció 500 éves jubileumára készülve meghirdetett tematikus évek sorában 2011 a reformáció és szabadság esztendeje. Ugyanakkor az Európai Unió pedig 2011-et az aktív polgárságot előmozdító önkéntes tevékenységek európai évének nyilvánította.
Az Európai Unió Tanácsának erről szóló határozata így szól: Az önkéntes tevékenységek sokoldalú tanulási tapasztalatot nyújtanak, lehetővé teszik a szociális készségek és kompetenciák fejlesztését, valamint hozzájárulnak a szolidaritáshoz. A valamennyi korosztályból kikerülő önkéntesek által végzett tevékenységek kulcsfontosságúak a demokrácia – az EU egyik alapelve – fejlődése szempontjából. Az önkéntes tevékenységek hozzájárulhatnak az egyén jóllétéhez és az európai társadalmak harmonikus fejlődéséhez.”
Az induló esztendőnek ez a kettős jellege különösebb erőltetés nélkül összekapcsolható. Hitünk szerint ugyanis a szabadság Istennek olyan ajándéka, amelynek lényege nem a mindentől és mindenkitől való önző függetlenség, hanem éppen a valamire, illetve valakire való felelős felszabadulás. Így, az önkéntesség a szabadság egyik legzamatosabb gyümölcse.
De hogyan is állunk az önkéntességgel egyházunkba? A közel múltban elvégzett szociológiai felmérés adatai ezen a területen is kijózanítóak. Megkérdezett hittestvéreink 72 százaléka soha, semmilyen önkéntes munkát nem végez gyülekezetében. Vajon egyházközségeink ilyen jól el lennének látva fizetett alkalmazottakkal? Vagy netán lelkészeink, amolyan utolsó polihisztorokként, képesek az összes szolgálati területet egyedül lefedni? Alig hiszem…
Valószínűleg ebben a kérdésben is kísért a múlt nehéz öröksége. Az a bizonyos negyven év, amelyben szinte minden gyülekezeti feladat az államilag, egyházilag egyaránt ellenőrizhető lelkészekre hárult. De ne feledjük: azóta eltelt húsz esztendő! Az úgynevezett „laikus” szolgálók viszont csak igen lassan ébrednek rá lehetőségeikre valamint felelősségükre egyházunk életében.
Tudom, sok helyütt maguk a lelkészek is tartanak a „világi elem nyomulásától”, és igyekeznek mindent egy kézben tartani. Meggyőződésem, hogy ennek a „one-man-show” mentalitásnak nincsen jövője. A korszerű gyülekezetépítés sokrétű kihívásainak csak jól felkészített önkéntesek bevonásával megszervezett csapatmunkával lehet eleget tenni.
Ugyanakkor ezen a területen a múlt nemcsak átkos örökséget jelent, hanem sok mindenre gondolhatunk vissza egyfajta hálás nosztalgiával. Nagytarcsán, ahol 1981-től több mint másfél évtizeden keresztül szolgálhattam, a közösségépítő önkéntesség számos egészséges jelét tapasztaltam. Megnyilvánult ez a kalákában végzett templom- és parókiatatarozásban éppúgy, mint a gyülekezeti ház új szárnyának felépítésében.
Tisztában vagyok azzal, hogy manapság a legtöbben már csak fölényesen legyintenek az úgynevezett „társadalmi munkára”, mondván: a csupán jó szándékú, de nem szakképzett önkéntes munkában nincsen sok köszönet… A „korszerű stratégia” szerint inkább pénzt adjon mindenki, mert ma már csak jól fizetett profikkal szabad dolgoztatni. Természetesen bizonyos területeken ez így igaz. De ugyanakkor tapasztalatból vallom, hogy sok áldás lehet azok lelkes kétkezi munkáján, akik nem pénzt, hanem a legdrágábbat: szabadidejüket, erejüket, szívüket adják bele gyülekezetük építésébe.
Visszaidézve tarcsai emlékeimet, akkoriban természetes volt, hogy örömben és bánatban egyaránt működött a közösség összetartó ereje. Minden ünnepi alkalomra maga a gyülekezet terített asztalt. Ezzel szemben manapság, szinte már mindenütt elegáns éttermekbe vonulunk borsos áron… Egykor működött a szolidáris önkéntesség a halál közelében is, hiszen még a temetési hantolást is a rokonság végezte. Ma már ezt is kizárólag a jól fizetett „profikra” bízzuk…
Egyházkerületem gyülekezeteit járva egyre ritkábban élvezhetem családok vendégszeretetét. Ezen a területen is egyre inkább átveszik a terepet a személytelen szolgáltatást biztosító fizetett vendéglátók. Pedig, legalábbis számomra, sokkal jobban esik a falat a gyülekezeti házban, vagy akár a parókia egyszerű konyháján, mint légkondicionált éttermek steril, életidegen világában…
Talán még nem késő visszafordítani ezt a veszélyes elidegenedési folyamatot. Őszintén sajnálom azt az „eliparosodó” gyülekezetet, ahol mindent már csak fizetett alkalmazottakkal lehet elvégeztetni. Vallási szolgáltató üzemmé torzul az a gyülekezet is, amelynek templomába a hívek már nem hoznak virágot, hogy ők, maguk díszíthessék fel az Úr oltárát… Ugyanakkor boldog az a gyülekezet, ahol diszkontáruházak „műanyag ízű tápszerei” helyett még ma is otthon készített süteményekkel terítik meg a szeretetvendégségi asztalt…
Az önkéntesek szolgálatára a gyülekezeti élet megannyi más területén is égető szükségünk van. Jó lenne, ha az új esztendőben minden valóban „élő kő” egyházunkban felmérné, hogy hol tudna önkéntesként segíteni gyülekezete építésében. S ezzel együtt minden lelkésztestvérem nyitottan fogadná és segítené az önkéntes munkatársak felkészítését és szolgálatba állítását. Nem azért, mert ez valamiféle előírt EU-s kampányprogram! Immár öt évszázados drága reformátori örökségünk, hogy szabadok vagyunk az egyetemes papságra, a jókedvű önkéntes szolgálatra!
Gáncs Péter
