Gyógyító emlékezés

2009. május 24.

Egyházunk tényfeltáró bizottsága közel másfél évtizeddel később, részben kívülről jövő provokatív médiatámadások hatására, kezdte meg levéltári kutakodásait. Munkájáról évente számol be a zsinatnak. Így történt ez legutóbb, május 15-én is. Zárt ülésről lévén szó erről természetesen nem írhatunk, szeretném viszont megosztani eddigi tapasztalataimat egy másfajta – ha úgy tetszik: „alternatív” – múltfeltárási kísérletről. Ezt Gyógyító emlékezés címmel Harmati Béla püspökelődöm kezdeményezésére kezdtük el a Deák téri gyülekezetben.
    Az elnevezés ismerősen csenghet mindazok számára, aki valamelyest járatosak nemzetközi, ökumenikus, egyházi körökben. A „healing of memories” olyan gyógyító szándékú múltfeltárási módszer, amely igyekszik előmozdítani a jelenben élők múltból örökölt feszültségeinek oldását, a sebek gyógyulását, a kölcsönös kiengesztelődést.
    A sorozat elindítását az a természetes, de szomorú tény tette sürgetővé, hogy napról napra fogynak a még köztünk járó élő tanúk, akik segíthetnek jobban megérteni azt a kort, amely egyre többek számára immár történelem. De hála Istennek, akadnak még „túlélők”. Ezt a gyorsan múló lehetőséget felismerve és megbecsülve hirdettük meg – az Evangélikus Élet hasábjain is – az egyelőre őszig tervezett, hatrészes „terapikus” kísérletet. Ennek keretében döntő módon kortársak személyes, szóbeli visszaemlékezéseire támaszkodva próbálunk okulni az 1945--90 közötti időszak eseményeiből, egyházi történéseiből.
    Különleges élmény volt már az eddigi két este is. A legoptimistább szervezőket is meglepte, hogy zsúfolásig megtelt a Deák téri gyülekezet nagyterme. Életkorra, kegyességre, ha úgy tetszik, „egyházpolitikai” beállítottságra való tekintettel is egészséges pluralizmust reprezentáltak az érdeklődök.
    A 103. zsoltár jól ismert biztatásával intonáltam az induló kísérletet: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Közös célunk ugyanis nem csupán szikár történelmi tények feltárása, hanem igyekszünk együtt felfedezni Isten gyakran rejtett munkáját azokban a vészterhes évtizedekben is.
    Nem szeretném idealizálni ezt a közös útkeresést. Az ismeret ezeken az estéken is csak rész szerint van közöttünk. Vitathatatlan tény viszont, hogy a többféle élő forrásból fakadó, személyes visszaemlékezés nyomán sokszínű, árnyalt, természetesen ellenmondásoktól sem mentes kép kezd kibontakozni az elmúlt fél évszázad egyháztörténelméről. Fantasztikus lehetőség, hogy a felkért előadók bevezetője után valódi spontán disputa, eleven dialógus alakulhat ki az előadók és a hallgatóság között. Talán még soha, sehol le nem jegyzett személyes emlékek törnek fel, egészítik ki egymást, olykor ütköznek is egymással. Ezeket az előre ki nem számítható, megismételhetetlen megszólalásokat hangfelvételen rögzítjük. Tudom, ezek történettudományi értéke vitatható, de esetleges feldolgozásuk olyan páratlan kincs lehet, amelyet bűn lenne elveszni hagyni.
    A bő két órában igazi gyógyító emlékezés részeseivé válhatunk. Ez a folyamat nem nélkülözi a fájdalmat sem, de ugyanakkor magában hordozza a katarzis, a tisztulás lehetőségét is. Együtt van benne – nem ritkán egymásnak feszül – a bűnbánat és a hála érzése. Bűnbánat az emberi gonoszság és gyengeség láttán. Hála, hogy Isten mégis, gyarló emberek szolgálatán keresztül is, megtartotta egyházát. Az egyház szuverén Ura olyanok munkáját is gazdagon megáldotta, akik történetesen kapcsolatba kerültek állambiztonsági erőkkel, esetenként még fedőnevet is kaptak…
    Akik ma ötven év felettiként szolgálhatunk még egyházunkban, gyakran ilyen – egyesek által könnyedén „ügynököknek, ügynökjelölteknek” stigmatizált – igehirdetőktől, professzoroktól hallottuk az élő és ható evangéliumot, tanultuk a teológia szent tudományát. Mindmáig, emberi esendőségükkel együtt, tisztelem őket, és hálás vagyok Istennek, hogy egy embertelen és istentelen korban segítettek megmaradni a hitben, és elindulni a szolgálatba.
    Talán – éppen az új nemzedékek számára – nem felesleges felidézni, hogy ebbe a sötét korba is be-beragyogott a megmagyarázhatatlan isteni kegyelem fénysugara. Az ateista proletárdiktatúra idején az úgynevezett „ügynökök” által vezetett evangélikus egyházban – többek között – új bibliafordítás, énekeskönyv, agenda, konfirmációi káté jelenhetett meg, a teológiai akadémia pedig új épületbe költözhetett...
    Távol áll tőlem a szerecsenmosdatás, nem célom a múlt kozmetikázása sem, de ezek is tények. Nem csak a szépre emlékezem, de arra is. Természetesen nem felejtem, amikor drasztikus püspöki stílusban helyeztek át gyülekezeti szolgálatból irodai „büntetőmunkába” valakik által kockázatosnak ítélt ifjúsági munkám miatt. Máig sem tudom, de nem is érdekel, hogy kik voltak az informátorok. Azt viszont tudom, hogy püspököm nem jószántából, hanem „felső” parancsra kényszerült „megbüntetni”…
    Meggyőződésem, hogy hamis az a leegyszerűsített, sematikus képlet, amely az akkori egyházat úgynevezett hitvallókra és úgynevezett ügynökökre osztja. A kettő, bizarr módon, időnként bizony keveredett. Többek között ebben nyilvánult meg e sok tekintetben diabolikus kor egyik kaotikus jellemzője. Illyés Gyulától tanultuk, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”. Ahol pedig diktatúra van, ott diktatúra van, mind a világban, mind pedig az egyházban. Aki ezzel nem számol reálisan, az vagy rajongó, vagy egyszerűen csak tájékozatlan, információhiányban szenved.
    Természetesen egy percre sem vitatom, hogy idősödő tanúk memóriája gyakran már szelektíven működik. Talán – sőt biztosan – már az enyém is… Ezért is kívánatos, hogy folytatódjék a megkezdett tényfeltáró kutatás a talán még inkább szelektív BM- és egyéb irattárakban. Mindezt jól kiegészítheti a megkezdett gyógyító verbális emlékezés mindaddig, amíg van kikkel együtt emlékeznünk. Legközelebb május 25-én, hétfőn este 6-kor találkozhatunk a Deák téren.
   

Gáncs Péter