Napfény-grafiti
Lapunk két héttel ezelőtti számában bőségesen olvashattunk Husz János mártírhalálának 600. éves jubileumáról. Akkor csak röviden tettem említést az erre az alkalomra készült két „napfény-grafiti” üzenetéről, amit most szeretnék kiegészíteni és továbbgondolni. Megjelent az Evangélikus Élet 2015 július 27-i számában.
Nyáron gyakran hallunk a napfény veszélyeiről. Orvosok figyelmeztetnek, hogy mikor nem szabad napozni, mert magas az UV-sugárzás… Ismerős a régi bölcsesség is, mely szerint, akinek vaj van a fején, nem menjen a napra…
De a napsugarak átvitt értelemben is kockázatot rejthetnek, mert akár az igazságot is kirajzolhatják a falra, akárcsak az a bizonyos titokzatos kéz Dániel könyvében, amelyik Isten ítéletét írta fel a királyi palota falára: „…megmérettél…könnyűnek találtattál…” (Dán 5, 27)
A konstanzi és a prágai „napfény-grafiti” is komoly gondolatokat indíthat el bennünk. A felülről jövő világosság, ugyanannak a napnak a fénye Konstanzban német, Prágában pedig cseh nyelven „írja fel” az igazság szavát a falra. Íme, így is megvalósulhat a reformáció egyik alapvető célkitűzése, amiért Husz János és Luther Márton is küzdött: Isten igéje, igazsága jusson el mindenkihez a saját anyanyelvén!
Ugyanakkor elgondolkoztató a két felirat közötti, látszólag jelentéktelennek tűnő kis különbség. Konstanzban, az egykori ferences kolostor falán csak egy statikus szó olvasható: „Wahrheit”, azaz igazság. A prágai Betlehem-kápolna falán viszont a napsütésben dinamikus, provokatív felhívás jelenik meg: „Za pravdu”, az igazságért!
Mi vajon hogyan állunk ezzel az igazsággal? Csak „állunk vele”, elmélkedünk róla, vagy esetleg próbálunk tenni és érte valamit?! A szellemes napfény-grafiti önvizsgálatra indít minket: vajon nem takarjuk-e el olykor a nap fényét? Nem félünk-e Isten igéjének, igazságának a világosságától? Nem érezzük-e magunkat jobban a fedezéket nyújtó árnyék homályos biztonságában?
Vajon ki merünk-e állni olyan a bátor hittel az igazságért, mint ahogyan ezt Husz János és követői tették? Mert hála Istennek, akadnak követői manapság is a cseh reformátornak. Ebben az összefüggésben most csak két kortársamról szeretnék név szerint is megemlékezni: Jan Palachról és Bauer Sándorról.
Jan Palach ma 67 éves nyugdíjas lehetne… De 1969. január 16-án a prágai Vencel-téren felgyújtotta magát tiltakozásul a prágai tavasz brutális vérbefojtásáért, és január 19-én belehalt sérüléseibe. Temetése hatalmas tömegdemonstráció volt a szabadság mellette.
A prágai Husz-ünnepségen tudtam meg, hogy a 21 éves egyetemista kötődött a Cseh Testvérek Evangélikus Egyházának egyik gyülekezetéhez. Ennek lelkésze, Jakub Trojan, aki még ma is tanít a prágai Károly-egyetemen, végezte a temetési szertartást. Visszaemlékezéseiben olvastam, hogy 1968. karácsonyán, az istentisztelet után röviden elbeszélgetett Jan Palach-hal, aki szóvá tette, hogy az egyház miért nem áll ki határozottabban az igazságért és a szabadságért…
Prófétai cselekedetével, egyháza helyett is tanúskodva, valamiképpen Jan Husz nyomába lépett. A „két Jan” nem csupán névrokonok, hanem mindketten olyan hősök, akik az igazságért még az életüket is készek volta odaáldozni.
Természetesen a korabeli kommunista diktatúra félretájékoztató gépezete minden erejét bevetve próbálta elhallgatni és meghamisítani a történteket. De az igazságot nem lehetett eltitkolni. Ha máshonnan nem, akkor a Szabad Európa Rádióból megtudta ország-világ, hogy mi történt Prága főterén, miért égett el egy ifjú élete.
Így jutott el a mártírium híre a 17 esztendős pesti autószerelő tanulóhoz, Bauer Sándorhoz, aki egy nappal Jan Palach halála után úgy érezte, neki is cselekednie kell valamit az igazságért, a szabadságért.
A Wikipédián ezt olvashatjuk 1969. január 20-a krónikájáról: „megírta végrendeletét és búcsúlevelet hagyott hátra ismerőseinek. Vásznat csavart a testére, hogy az a benzint magába szívja. Egy szatyrot telepakolt palackokkal, majd villamosra szállt és bement a Kálvin térre. Úgy gondolta, hogy déltájban a Múzeumkert zsúfolásig tele lesz diákokkal, így sokan láthatják majd tettét. 1969. január 20-án egy óra után néhány perccel a Nemzeti Múzeum kertjében elővette a táskájába rejtett benzines palackot, lelocsolta, majd egy gyufa segítségével felgyújtotta magát. Miközben teste lángolt, két kis nemzeti színű zászlót lobogtatott. A Múzeumkertben hamarosan két-háromszáz ember gyűlt össze, az ott-tartózkodók közül egy orvostanhallgató, Bihari Sándor próbálta megmenteni az életét.”
Mikor a szemtanúk kérdőre vonták, hogy miért tette, azt válaszolta, hogy hazaszeretetből, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve Jan Palachra is hivatkozott: „a cseh testvér is megtette”… Szüleinek írott búcsúlevelében így vallott halála értelméről: „szeretnék élni, de most szénné égett holt testemre van szüksége a nemzetnek.”
Három nappal később a Honvéd-kórházban belehalt sérüléseibe. A sajtó csak temetése után, február 5-én adott szűkszavú hírt az „öngyilkosságról”, sírját még évekig figyelte a titkos rendőrség…
Ma szobor, utca és emléktábla őrzi emlékét Józsefvárosban. Gyakran vezet át utam a Múzeumkerten, újra meg újra felkavar, ha az emléktábla szövegét olvasom a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél: „Itt élt köztünk egy 17 éves tanuló, itt lobbant lángra 1969. január 20-án, hogy égő áldozatával csitítsa mindannyiunk háborgó lelkiismeretét, amiért tiltakozás nélkül viseltük a rabságot…”
Egy évvel volt fiatalabb, mint én, aki abban az évben érettségiztem, és jelentkeztem az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Öt évig egy saroknyira laktunk a Múzeumkerttől, az Üllői út 24 alatti Teológus Otthonban, ahonnan gondos elöljáróink minden március 15-én hazaküldtek minket: „nehogy belekeveredjünk valamibe”…
Hála Istennek mindazokért, akik nem voltak ennyire „elővigyázatosak”, hanem szóltak, tettek, kiálltak: „Za Pravdu”, Az Igazságért!
