A Tudományos Akadémiától Bonyhádig
„Hogyan tudjuk megváltoztatni a bennünk lévő, és a minket körülvevő hálózatokat?” – erre az izgalmas kérdésre keresett választ Csermely Péter egyetemi tanár február 11-én tartott székfoglaló előadásában, a Magyar Tudományos Akadémia zsúfolásig megtelt nagytermében. A neves hálózatkutató fontos tézise, hogy a teremtett világban megfigyelhető hálózatok tudományos vizsgálata segítségünkre lehet, amikor emberi közösségek, szervezetek egészségesebb működésén fáradozunk.
A tudós felismerései több ponton is izgalmasan kapcsolhatóak Isten igéjével, teológus nyelven: az egyetemes kinyilatkoztatás találkozik az igei kinyilatkoztatással. Ezért is hívtuk meg már többször előadóként az evangélikus gyökereit és hitét nyíltan felvállaló biokémikus professzort különböző déli egyházkerületi alkalmakra: bonyhádi missziói napra, piliscsabai felügyelőtalálkozóra…
Ezúttal akadémiai székfoglalója is számos teológiai, ekkléziológiai kérdést indított el bennem. Néhányat ezekből szeretnék most megosztani Olvasóinkkal a közös gondolkodás, útkeresés, „égtájolódás” jegyében.
Csermely Péter hálózatelméleti látása részben már beépült egyházunk stratégiájába is, amelyben prioritást kapott, hogy „az egyházi munka és közösség szervezetét a hálózatosság jegyében alakítsuk át.” Ezzel kapcsolatban nem kerülhetjük meg az aktuális, tisztázó kérdést: milyen akadályokba ütközünk, amikor nemcsak emlékezni akarunk a reformáció közeledő jubileumára, hanem itt és most szeretnénk átalakítani, megújítani egyházunkat?
„Hogyan tudjuk megváltoztatni a bennünk élő, és a minket körülvevő sztereotípiákat? – tette fel az alapvető kérdést akadémiai székfoglaló előadása elején a professzor. Már a probléma megfogalmazásában fontos üzenet rejlik: egészen addig nem lehet megváltoztatni a körülöttünk lévő világot, illetve benne az egyházat, amíg mi magunk, belülről nem vagyunk készek a változásra.
Nem véletlen, hogy Jézus első igehirdetése is belső átalakulásra, változásra hív: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek ország!” (Mt 4, 17) A körülöttünk lévő világ/ország/egyház megújulásának előfeltétele a személyes életfordulat, az Újszövetség nyelvén: a metanóia. János evangéliumában pedig így tanít a Mester: „Újonnan kell születnetek…” (Jn 3, 7)
Ha Isten Lelke elvégzi bennünk ezt a csodát, akkor miként foghatunk a körülöttünk lévő nagyobb közösségek, hálózatok megváltoztatásához? A sejtek, fehérjék számunkra titokzatos világ kutató biokémikus meglátása szerint: a változásra szoruló szervezetek, hálózatok belső ellentmondásai döntő módon két pólus, a rugalmasság és a merevség között feszülnek. Valójában mindkettőre szükség van, hiszen míg a rugalmasság (plaszticitás) a tanulás képességét jelenti, addig a merevség a megőrzés (memória) készségét hordozza. A kettő egészséges aránya teremtheti meg a kiegyensúlyozott kreativitást, amelyben - Csermely Péter kifejezéseivel - együtt van a merevségből következő tartás, minőség és hasznosság, a rugalmasságból fakadó ötletgazdag eredetiséggel.
Vajon ebből a szempontból hová sorolhatóak az egyházak, az egyes gyülekezetek? Tudom, hogy az egyház, „ Krisztus teste”, bizonyos szempontból, Pál igéjével élve: „nagy titok” (Ef 5, 32). Nem csupán egy a sok szervezet, egyesület, alapítvány között, hanem valami más is… De teljesen mégsem függetleníthetjük magunkat attól, ahogy a körülöttünk élő világ lát és értékel minket. Sokan múltból itt felejtett kövületként, muzeális értékként tekintenek ránk. Mások pedig minket, evangélikusokat „langyos lutyiknak” titulálnak, akiknek nincsen igazi tartásuk. Mindkét véleményt lehet sértődötten visszautasítani, mondván, hogy ezek szélsőséges előítéletek. De nem biztos, hogy mindig a tükörrel van a baj…
Talán éppen abban rejlik a gyógyulás és újulás titka, ha egyházként is megtaláljuk a rugalmasság és merevség egészséges arányát. Ahogy Csermely Péter szellemesen fogalmaz: próbáljunk a „páros napokon idősek, a páratlan napokon fiatalok” lenni… Így alakíthatjuk ki adaptációs készségünket, nem elvesztve az értékek megőrzésének képességét.
Mindezt akár teológus nyelven is megfogalmazhatjuk, ahogyan ez megszólal egyházunk zsinati hitvallásában, ahol reformátor őseinket idézzük: „Hitték, hogy a Szentlélek megőrzi és megújítja az egyházat.”
Ezzel a hittel és reménységgel hívjuk egyházkerületünk lelkészi és világi vezetőit március 7-8-án Bonyhádra, hogy együtt gondoljuk végig: mit tehetünk egyházunk megőrzése és megújítása érdekében. Közös tanulásunkban, útkeresésünkben Püski Lajos református lelkipásztort hívjuk majd segítségül. Missziói és gyülekezetépítési koncepcióját bemutató könyvét (Érdeklődéstől elköteleződésig, Kálvin kiadó, 2013) minden déli lelkészünk megkapja ebben az évben a születésnapjára. A koncepciót megvalósító, növekvő debrecen-nagyerdei gyülekezet lelkésze könyvének elején, akárcsak Csermely Péter, a megújulás szempontjából szükségszerű belső változásról így ír: „Magamban, látásomban, gondolkodásomban is változnom kell. Elhagyni például a megszokottság biztonságát, a kényelemszeretetet, a változástól való félelmet. A változás módját szolgálatomban megtervezni ugyan többletmunkát jelent, de előbb-utóbb áldást is hoz.” (i.m. 15. o)
De hogyan kezdjünk hozzá ehhez a gyógyító folyamathoz? A lényeget így summázza a könyv utolsó mondata: „El kell oldanunk a megszokott parthoz hozzákötöző és így tétlenségre kárhoztató köteleket, és a szél mozdulásáért imádkozva fel kell vonni a vitorlákat!” (i.m. 168. o)
Erre az oldásra és vitorlabontásra hívjuk és várjuk a déli hajók kapitányait, kormányosait, navigátorait a bonyhádi fedélzeten. A készülés fontos része, hogy ne feledkezzünk meg imádkozni az éltető szélért, az egyházat teremtő, megtartó és megújító Lélekért. Ebben segítségünkre lehet az énekeskönyvünkben olvasható ázsiai könyörgés is: „Uram, ébreszd egyházadat, és kezdd rajtam. Uram építsd gyülekezetedet, és kezdd velem. Uram, békeséged örömhírét juttasd el mindenütt a földön, és kezdd nálam. Uram, gyújtsd meg szeretet tűzét minden szívben, és kezdd bennem.” (EÉ 737 o.) Ámen!
