Pünkösdváró Európa
A pünkösdváró Európában, hála Istennek, olykor átélhetünk már pünkösd közeli élményeket. Egy héttel ezelőtt a Duna Televízió jóvoltából határon innen és túl sokan lehettünk szemtanúi a Pécsi Egyházmegye ezeréves fennállása alkalmából tartott ünnepi misének. Ezen a felemelő alkalmon a pécsi székesegyház előtti téren ünneplő tömeg négy nyelven hallhatta az igét, énekelhetett és imádkozhatott: latinul, németül, horvátul és természetesen magyarul. Így vált megtapasztalható valósággá Szent István bölcs tanítása a soknyelvű ország erejéről, gazdagságáról. Ugyanezt élhettem át hat évvel ezelőtt, amikor elindultam a püspöki szolgálatba békéscsabai Nagytemplomban, ahol szlovákul és németül is hangzott Isten igéje, és ahol azóta is rendszeres a szlováknyelvű szolgálat. S ez így természetes, magától értődő. Így lenne természetes és magától értődő immár egy évezrede itt, a sokszínű, soknyelvű Kárpát-medencében. Most Isten színe előtt állva valljuk meg őszinte bűnbánattal: történelmünk során időnként mi is megfeledkeztünk első királyunk mindig aktuális intéséről. De napjainkban már semmi sem indokolja, hogy engedjünk a szűk látókörű, gyűlölködő nacionalizmus kísértésének. Immár két évtizede átszakadt a vasfüggöny, leomlott a berlini fal. A határok átjárhatóak, az egyesülő Európa szabad polgárai lehetünk.
Elhangzott Szegeden 2009. augusztus 30-án,
a Kárpát-medencei Ökumenikus Nagytalálkozón.
Egyik ifjúsági
énekünkben így vallunk: „Átölel minket jóságod Teremtőnk, /
átölelsz minket mint tér, mint idő. (...) És mégis vannak vén
falak közöttünk...”
Tegnap érkeztem
haza Genfből, az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának
üléséről. Ez az ökumenikus szervezet közel háromszázötven
tagegyházból mintegy hatszázmillió ortodox, protestáns és
anglikán keresztény nagy családját öleli át. A világszervezet
elnöke, Walter Altmann, aki különben a brazil evangélikus egyház
lelkésze, jelentésében külön pontban értékelte a húsz évvel
ezelőtti közép-európai határnyitás történelmi jelentőségét.
De ugyanakkor megjegyezte (idézem): „Many other walls are being
raised, dividing people...”, azaz: újabb, népeket megosztó falak
emelkednek...
Ilyen új vagy
inkább, nagyon is „vén” fal az a szlovákiai nyelvtörvény,
amely újra éket ver olyanok közé, akik évszázadok óta
békességben akarnak élni egymás mellett.
Bizony, nagy
szükségünk van Isten Lelkének, a kommunikáció és kommunió, a
megértés és a közösség lelkének gyógyító kiáradására.
Pál apostollal, a népek apostolával együtt valljuk, hogy „nem a
félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet
és a józanság lelkét”.
Ma már semmi sem
indokolja azt a félelmet, bizalmatlanságot, ami ott rejlik a
nyelvtörvény sorai mögött. A múltat nem lehet eltörölni, nem
szabad elfelejteni, de ökumenikus világszervezetekkel együtt évek
óta hirdetjük a gyógyító emlékezés („healing of memories”)
lehetőségét, isteni ajándékát. Lehet egymással kiengesztelődve
letenni a történelem Urának kezébe a múltat: Trianont, az
erőszakos kitelepítéseket és lakosságcserét, az erőltetett
magyarosítást éppúgy, mint a szlovákosítást, 1968-at,
Dunaszerdahelyt és Komáromot…
Lehet valóban újat kezdeni az erő, a szeretet és józanság
lelkével, hiszen a falak valójában már nem országhatárok között
emelkednek, hanem bennünk. Ahogy a már idézett ének ezt
megfogalmazza: „És mégis vannak vén falak közöttünk, /
rácsokon át méregetjük egymást: / Börtön az énünk, amelyből
kitörni / Nem tudunk bűnünk sziklái miatt.”
A józan diagnózis
sorai után megszólal az ének végén a terápia reménysége is:
„Adj szabadságot Lelked erejével: / Hirdettesd bűneink
bocsánatát! / Add, minden ember szeretetben éljen, / Testvér a
testvért hűn ölelje át.” Így legyen, azaz: ámen!<
Gáncs Péter
