„Tapsvihar” az ország templomában

2009. június 21.

Íme, a „pünkösdi tapsvihar” rövid előzménye: a Deák téri hagyomány szerint ezúttal is elhangzott a bevezető hirdetésben, hogy a zeneművek közé majd rövid prédikáció ékelődik, az alkalom pedig imádsággal és áldással fejeződik be. Ezért kértük a taps mellőzését, helyette a lelkész köszönte meg már előre, név szerint, a fellépő művészek szolgálatát.
    Csakhogy ezen az estén másként alakultak az események. Három igazi örömzene szólalt meg egymás után: a brandenburgi verseny, majd az úgynevezett menyegzői kantáta, végül pedig a h-moll szvit fergeteges fuvolaszólója koronázta meg a koncertet. Szinte vibrált a magasfeszültség a levegőben. Tudatosan, már a zárótétel alatt felmentem a szószékre, hogy a „közönség” – ilyenkor jóval több a külső vendég, mint a gyülekezeti tag – érzékelje: most jön az előre jelzett hagyományos zárás imádsággal és áldással. De az utolsó ütem után többen tapsolni kezdtek. Körültekintve a szószékről döbbenetes látvány volt a tapsra emelkedő kezek sokasága, többek kérdő, kérő tekintete: ugye lehet, ugye szabad, mégis, minden hagyomány ellenére? Egy villanás alatt kellett döntenem, hogyan tovább? Kiélezve és szimbolikussá mélyítve a kérdést: fegyelem vagy kegyelem? Törvény vagy evangélium? A múlt hagyományának szolgai tisztelete vagy a jelen pillanat varázsának felszabadult elfogadása?
    Máig sem tudom, hogy helyesen döntöttem-e, amikor a következő szavakkal próbáltam oldani a tapintható feszültséget: „Tessék bátran tapsolni! Nem szabad lefojtani a hálás öröm kifejeződését. Mindez nem hiszem, hogy szemben állna Bach »soli Deo gloria« hitvallásával. Istennek legyen dicsőség, hogy ilyen művészekkel ajándékozott meg minket ma este…” Hosszú, felszabadult, boldog tapsvihar volt a válasz. Ennek végén -- immár újra áhítatos csendben -- kértem, hogy a tapsra lendült kezek kulcsolódjanak imádságra. A hatalmas gyülekezet felállva, hangosan, immár oldott, harmonikus közösségben imádkozta együtt az Úrtól tanult könyörgést, és fogadta az áldást. Ennek zárómondata ezen a pünkösdhétfőn a Deák téren különösen is aktuálissá és átélhetővé vált: „A Szentlélek Isten, aki körülöleli az egész világot, adjon neked Istenre sóvárgó szívet, és áldjon meg téged teljes örömével!”
    A történtek visszhangja, amint ez sejthető, vegyes volt. Többen hálálkodtak, hogy végre „megtört a jég”… Akadtak, akik zavaró „puccsként” élték meg a tapsvihart… Távol áll tőlem, hogy pünkösdi csodának, jelnek minősítsem ezt a kis incidenst. De azt sem hiszem, hogy valamiféle anarchista merénylet történt volna a régi, jó és szent rend ellen.
    Pál apostol arra tanít, hogy Isten igéje és imádság szenteli meg Isten ajándékait. Ez igaz az ének és zene ajándékára is. A Deák téren ezen az estén is hangzott az élő ige és a közös imádság. Mindez gyülekezetünk legnemesebb, soha fel nem adható hagyománya. Nincs zenei alkalom igeszolgálat nélkül! Továbbá nincs belépődíj, mert Isten ajándékai megfizethetetlenek. Adakozni lehet, de a belépés mindenki számára ingyenes.
    Ehhez képest – szerintem – a taps tiltása vagy megengedése másodlagos, úgynevezett adiaforon kérdés. Kifejezetten liturgikus és biblikus szövegű művek – kantáták, passiók – esetén valóban lehet zavaró, áhítatromboló a taps. Ennek megfelelően az idei Bach-héten sem volt ilyen zajos tetszésnyilvánítás a kétszer is előadott h-moll mise után. De pünkösdhétfő este, történetesen, olyan csodálatos Bach-művek szólaltak meg, amelyek nem tartoznak a musica sacra, a szent muzsika, az egyházi zene körébe.
    Vajon a taps hiánya teremtene áhítatot egy magával ragadó fuvolaszóló után? Vajon tényleg a taps tenné sikerhajhász emberi produkcióvá a művészek fellépését? Vajon hálás örömünk hallható kifejeződésével valóban Isten dicsőségébe gázolunk?!
    Értékes liturgikus kincseink megőrzése és ápolása mellett nem kellene-e egy kicsit több levegőt adnunk templomainkban a spontán öröm megszólalásának is? Ennek egyik, minden bizonnyal nem is a legnélkülözhetetlenebb formája lehet a taps is.
    Gyakran kesergünk azon, hogy az ifjabb generáció nehezen, sőt alig találja a helyét istentiszteleteinken. Vajon nem kellene-e több szabadságot, kreatív fantáziát engedni az úgynevezett „szent térbe és időbe”? Vajon sokszor nem azért tűnik-e a kívülállók számára örömtelennek, lefojtottnak, szürkének a templomi atmoszféra, mert hiányzik belőle a spontán visszajelzés lehetősége? Hová „férnek” a Lélek meglepetései, ha mindent előre meghatározunk, megkötünk, szinte beprogramozunk? Fenyeget a gépies rutin, a megfáradás, a kiüresedés. A fásult megszokás, a kiszáradt, megmerevedett tradíciók színtelenné, élettelenné tehetik a templomi liturgiát éppúgy, mint az igehirdetői szolgálatot. Ha éppen az öröm frissítő illata tűnik el istentiszteleti életünkből, akkor aligha vagyunk méltóak az elkötelező evangélikus jelzőre.
    Sok nyitva hagyott kérdést vetettem föl a további közös gondolkodás, tájolódás reményében. Mindezt segítheti talán a 98. zsoltár néhány bátorító, közös örvendezésre felszabadító sora: „Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! Örvendezve vigadjatok, zsoltárt énekeljetek! Énekeljetek az Úrnak hárfakísérettel zengő éneket! Harsonákkal és kürtzengéssel ujjongjatok a király, az Úr előtt! Zúgjon a tenger a benne levőkkel, a földkerekség és a rajta lakók! Tapsoljanak (!) a folyamok, a hegyek mind ujjongjanak az Úr előtt…”

Gáncs Péter