"Adósok vagyunk"!? - Igehirdetés ökumenikus istentiszteleten 2011. augusztus 19.-én a Szilágyi Dezső téri református templomban

Ünneprontó kezdés: már Pál apostol is adósságainkra emlékeztet?!

De itt, természetesen, nem a nyomasztó államadósság vagy az érthetetlenül és kiszámíthatatlan növekvő devizahitelek terhéről van szó, hanem Isten nagyszerű „befektetéséről”. Arról a befektetésről, melynek gyümölcseit joggal keresi életünkben.

Mi ez az isteni befektetés?

Már a Biblia első lapjain arról olvasunk, hogy az Úr saját lelkét leheli az emberbe a teremtés hajnalán. Így válik élőlénnyé, a teremtés koronájává az első ember, Ádám.

János evangéliumában pedig arról olvasunk, hogy húsvétkor a feltámadott Úr is lelkét leheli dermedt szívű tanítványiba:

„Vegyetek Szentlelket!” – hangzik a biztatás.

Ennek nyomán születnek újjá a tanítványok.

Félő lényekből újra élő lények lesznek, az evangélium, az örömhír továbbadói, apostolai.  

Lukács pedig feljegyzi, hogy az első pünkösdkor ez a Lélek áradt ki a Jeruzsálemben összegyűlt különböző nyelvű sokaságra. Így született meg az első keresztény gyülekezete, maga a sokszínű, soknyelvű, de egyszívű, egy ugyanazon Lélektől fogant és átitatott anyaszentegyház.

 Hitünk szerint ez a Lélek, akit Pál apostol tömören az erő, a szeretet és a józanság lelkeként mutat be, vezette első királyunkat, Szent Istvánt, amikor valóban felülről kapott erővel, szeretettel és józansággal a krisztusi útban látta meg, és jelölte ki a magyar nép jövőjét. Így született meg Magyarország.

Vigyázzunk, nem a keresztény Magyarország született meg István uralma alatt! Ha minket is a józanság lelke vezet, jól tudjuk: nem a keresztény Magyarország ezredéves születésnapjának ünneplésére készülünk, hiszen ilyen soha sem létezett!

Mindig félek egy kicsit, amikor a keresztény szó könnyed, hogy ne mondjam, könnyelmű és felelőtlen jelzőként bukkan fel beszédünkben.

A keresztény szó nem valamiféle általunk adományozható minőségi jelző, hanem Krisztushoz való kötődésünk ajándékára utal.

A keresztény szó nem a keresztből, hanem Krisztus nevéből ered.

Azt jelenti, hogy valami, vagy valaki krisztusi, belőle fakadó, azaz: krisztusszerű, krisztuskövető, őrá mutató.

Nyilvánvaló, hogy egy egész ország, milliós népével együtt soha nem lehet és nem is lesz egy az egyben krisztusi, azaz keresztény.

De lehet a krisztusi értékek hordozója, szószolója, továbbadója.

 Nekünk, kései utódoknak, a Lélekből fakadó józansággal kell látnunk, hogy a krisztusi útra való térés minden nemzedék számára újra meg újra feladat, lehetőség, esély.

De semmiképpen sem örökölhető, stabil, magabiztos állapot! 2011-ben, jó ezer évvel Szent István király után is, igencsak aktuális egyik énekünk keserűen őszinte könyörgése: „Gyógyítsd konok pogányságunk!”

 Újra meg újra szükségünk van az apostoli figyelmeztetésre: „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atya!"  

 Mit jelent kereszténynek lenni?

Kimondom bizalommal, hogy „Abba, Atyám”. 

Felfedezem: nem vagyok gazdátlan árva, mert Atyám van. Mennyei atya, aki nem a felhők felett trónol, hanem olyan közel van, hogy a leghalkabb imádságomat is meghallja.

 Mit jelent kereszténynek lenni?

Kimondom bizalommal, hogy Abba, Atyám, Atyánk.

Felfedezem: nem vagyok árva, és nem vagyok egyke sem! Testvérek, testvéreim, atyafiak és lányok közösségében élhetek, élhetünk, együtt és egymásért.

Erre kaptuk a szabadságot a történelem Urától, attól a Jézustól, akinek a neve is Szabadítót jelent.

 Abba, Atyám! Jézus számára is ez volt a legdrágább szó.  Az első történetben, amelyben az evangélium szerint megszólal a 12 éves Jézus, atyai háznak nevezi a templomot.

Emlékezzünk, hogy István király egyik legfontosabb rendelete is éppen azt célozta, hogy a magyar falvak, egymással összefogva, templomot építsenek, ahol átélhetik az Atyával és egymással való találkozás örömét.

Hazánk egyik tragédiája az elnéptelenedő falvak, kiürülő templomok sokasága…

A lelki gyökereit veszített nép árva, céltalanul sodródó, manipulálható csőcselékké torzul…

Aki ma politikusként, pedagógusként, orvosként, lelkipásztorként menti a vidék, a falú megtartó erejét, közösségét, méltó ápolója első királyunk drága ország teremtő örökségének.

 De nézzünk fel újra Krisztusra. Akinek olyan drága volt az Abba, Atyám  szó, hogy még a kereszten is ez volt az első és utolsó szava.

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Micsoda erő és szeretet árad ezekből a szavakból! Még gyilkosait is az Atya bűnbocsátó irgalmába ajánlja. S milyen józan bölcsességgel látja, és akarja velünk is megláttatni, hogy sok-sok bűn, gonoszság és gyilkos indulat mögött gyakran alapvető tudatlanság, az egészséges istenismeret hiánya, rövidlátó ostobaság rejtőzik. Nem tudják mit cselekszenek…

Valójában erről szól az utóbbi hetek rémisztő hírözöne is: az őrült norvég tömeggyilkostól kezdve, az angol városokat szétverő csőcselékig, a Magyar Sziget gyűlöletet fröcsögő hordószónokain át egészen a csepeli erdő kivégző osztagáig…

Ennek a lelki, szellemi sötétségnek a felszámolása közös felelősségünk és lehetőségünk, hiszen ugyancsak Pál apostoltól tudjuk, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére,”

Jézus utolsó sóhajtásával a kereszten pedig újra az élet forrásához fordul: „Atyám, a te kezedben teszem le az én lelkemet.”

 Ezt a lelket árasztotta ki Isten az első pünkösdön. S ezt ajándékozza újra meg újra, hogy megújítsa a teremtett világot, megújítsa az ő népét.

Ahogy erről a zsoltáros költői szépséggel énekel: „Kibocsátod a te lelkedet, megújulnak, és újjá teszed a földnek színét.” (Zsolt 104, 30)

 Valójában ez a kiáradó lélek, ez a túlcsorduló élet az az áldás, amiért minden igazi ünnepen,  ünnepi istentiszteleten könyörgünk nemzeti imánkban, a himnuszban: „Isten, áldd meg a magyart!”

 Ez a mondat immár intonálja Magyarország új alaptörvényét, alkotmányát. Bárcsak tudnánk valóban erre alapozni hazánk jelenét és jövőjét: „Isten, Abbá, azaz Atyánk, áldd meg a magyart, áldd meg Magyarországot, és tégy benne minket, népedet is áldássá!  

 Hiszem, hogy nem hiába kérjük Isten áldását.

Ö kész ma is gazdagon kiárasztani Lelkét, az erő, a szeretet és a józanság lelkét népünkre, hazánkra.

Ha nyitott gyermeki bizalommal kérjük Őt.

Ha úgy fogadjuk a nagyvonalú isteni befektetetést, hogy nem maradunk adósok a lélek ajándékainak megosztásával és továbbadásával.  

 Ezzel a reménységgel imádkozzunk most az új alkotmányt bevezető nemzeti hitvallás néhány sorát hálaimává formálva:

Abbá, Atyánk!

Hálát adunk, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat Európa részévé tette.

Hálásak vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkért.

Hálásak vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaiért.

Hálásak vagyunk, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította közös értékeit.

Hálásak vagyunk a kereszténység nemzetmegtartó szerepéért és országunk különböző vallási hagyományaiért.

Abbá, Atyánk, Isten – áldd meg a magyart!

Áldj meg minket, hogy áldássá lehessünk hazánk és népünk javára.

Ámen

(Gáncs Péter)