Ne csak csütörtököt mondjunk…
Az „Égtájoló” rovat múlt heti cikkében Adorjáni Dezső püspökkollégám írt az „ökumenikus show, a mosolyökumené” kísértéseiről. Magam is vallom, hogy mint minden fontos kérdésről, így az ökumenéről is csak őszintén szabad beszélni, mert különben tényleg csupán szemfényvesztő show az egész. Így próbálok egyfajta személyes mérleget vonni az idei ökumenikus imahétről.
Talán az egyik legnagyobb veszély, hogy kiüresedett rutingyakorlattá válik ez a hét-nyolc nap. Akárcsak az a szép tradíció, ahogyan templomba érkezéskor sokan még meghajtják ugyan a fejüket néhány másodpercre, de magukban már egyetlen szóval sem imádkoznak, mert valójában már semmit sem várnak az Istennel és egymással való találkozástól…
Pedig, ha végig gondolom idei imahetes élményeimet, rá kell, hogy döbbenjek: egyáltalán nem természetes, nem magától értődő ajándék ez a Krisztusra és egymásra hangolni szándékozó, év eleji intonációs lehetőség. Íme, két friss illusztráció ehhez.
Olyan fővárosi templomban kezdtem az imahetet, amelynek presbitériuma pár éve úgy döntött, hogy nem igényli az ökumenikus imaheti közösséget a környező gyülekezetekkel. Így, az ünnepélyes nyitány után „az előadás” elmaradt... Ugyanakkor olyan kisvárosban fejeztem be az imanyolcadot, ahol viszont a három püspök szolgálatára komponált harmonikus záróakkord előtt alig-alig szólalt meg valami az ökumenikus szimfóniából, mert biblikus virágnyelven szólva: Ábrahám és Lót egyes helyi pásztorai nehezen értettek szót bizonyos „legelőhasználattal” kapcsolatban… Bizony, törékeny kincs a kölcsönös bizalom. Komoly felelősség, hogy ne csak prédikáljunk a kiengesztelődés, a békéltetés szolgálatáról, hanem próbáljuk gyakorolni is azt a hétköznapokban.
Hiszem, hogy ehhez kaphattunk erőt az idei imahéten, amely visszavezetett minket a forráshoz, az első jeruzsálemi gyülekezet közösségének titkához. Mindez nem múltba menekülést, nem hamis nosztalgiázást jelentett, hanem lehetőséget kínált, hogy megkíséreljük visszafejteni az összegubancolódott szálakat addig, amíg és ahol a lényeg még tisztán és egyszerűen együtt volt. Tanítás és imádság, templom és családi otthon, szent és profán közösség, eucharisztia és agapé.
Távol áll tőlem az ősgyülekezet idealizálása, hiszen Lukács, az Apostolok Cselekedeteinek precíz krónikása se csak a szépre emlékezik és emlékeztet. Őszintén tudósít a feszültségekről, emberi gyarlóságokról is. Gondoljunk például Anániás és Szafira tragikus történetére… (ApCsel 5)
De ugyanakkor két évezreddel később, 2011 januárjában is átélhettük a csodát: az „egy szív és egy lélek” ma is működőképes! Ilyen élményem volt a magyar kereszténység egyik bölcsőjénél, a tihanyi apátságban megélt közös szolgálat Korzenszky Richárd perjellel. Az istentiszteletet igazi agapé követte a híres tihanyi tetőtérben. Külön öröm volt, hogy nemcsak a környező települések lelkészei, de gyülekezetei is találkozhattak egymással finom pogácsa és forralt bor mellett. Újra csak megtapasztalhattam, hogy a bencés lelkiség mennyire közel áll ahhoz a forráshoz, ahol még tisztán és egyszerűen együtt lélegzik a legfontosabb: a Krisztussal és egymással megélt közösség.
A másik meghatározó imaheti élményem a békéscsabai katolikus társszékesegyházhoz fűződik, ahol Kiss-Rigó László, szeged-csanádi megyéspüspök meghívására prédikálhattam. Történetesen, éppen csütörtökön, azon a napon, melynek témája „a kenyér reményteljes megtörése” volt. Pontosan ez az a terület, ahol ökumenikus közeledésünk mindezidáig csütörtököt mondott. Éppen Krisztus teste és vére, ami, aki össze kellene, hogy kössön minket, fájdalmasan elválasztja, megosztja a katolikus és protestáns híveket. Éppen a közös isteni erőforrásból való együttes merítés lehetőségét korlátozzák emberi rendelkezések, amelyek különösen is fájdalmas éket vernek a vegyes házasságban élők közé.
Van tehát miért imádkoznunk és dolgoznunk a hivatalos imahét elmúltával is. Hogy ne csak csütörtököt mondjunk, de vasárnapot is! Ez a nap Krisztus feltámadása óta az új világ, az új teremtés nyitánya. Isten hajnali meglepetése, az üres sír után következett ugyanis a nap alkonyán az újabb csoda: az emmausi feltámadás! A két megkeseredett tanítvány Krisztus lángoló szavától és a feléjük nyújtott kenyér erejétől megújulva együtt sietnek a többiekhez a személyesen megtapasztalt evangéliummal. Mindezt Lukács így jegyzi fel: „elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.” (Lk 24, 35)
Az imahét nem véletlenül imanyolcad: vasárnappal kezdődik, és jó reménység szerint vasárnappal nem zárul le! Örömmel fedeztem fel az Új Ember múlt heti számának sokat mondó címlapfotóját, amelyen Erdő Péter bíboros és Bölcskei Gusztáv református püspök kezet fog – „paxol” - Szebik Imre és Fabiny Tamás szolgatársaimmal. A kép feletti szalagcím jóval több, mint 7-8 napos kampányprogram: „Gyógyítani a szakadás sebeit”
Ez a gyógyítás, ez a gyógyulás nem képzelhető el intercommunio, úrvacsorai közösség nélkül. Adja az egységünkért imádkozó Mester, az egyház élő Ura, hogy mi, 21. századi, gyakran megfáradt emmausiak, katolikus és protestáns tanítványpárok megélhessük még az egymással való teljes asztal/oltárközösség örömét. Hitünk és reménységünk szerint ez nem kevesebbet, mint Isten Országának, az új Jeruzsálemnek előízét ajándékozná nekünk. S mindez nem valamiféle önző vágy, nem öncélú egység lenne, hanem a főpapi imádság globális missziói víziójának beteljesedése: „tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem…” (Jn 17, 23)
Gáncs Péter
