„Konzílium” a Puskin utcában

Orvosi kifejezéssel élve: „életmentő beavatkozásról”, két gyülekezet, Bócsa és Tázlár újraélesztéséről folyt az izgalmas tanácskozás, a „konzílium”. Nem az a helyzet, hogy az említett két kis gyülekezet már a halálán lenne. Ellenkezőleg: éppen, hogy élni szeretnének!  Ha lehet, újra önállóan, saját lelkészük által pásztorolva. Mindez nem rajongás, nem álmodozás, hiszen a feljegyzések szerint már 1949. szeptember 13-án hat bócsai presbiter -  Font Mikós, Erényi János, Hachbold Imre és János, Meskó János és Gáspár István - felkeresték az akkori soltvadkerti esperest, Sikter Andrást a gyülekezet önállósulási szándékával. Ennek nyomán 1950-ben Bócsa és Tázlár levált Soltvadkertről és önálló lelkészt választott Mezősi György személyében, aki jóval később az Evangélikus Élet  szerkesztőjeként is működött. Az utolsó, Bócsán lakó lelkész Széll Bulcsú volt, aki 1975 tavaszáig szolgált a két falúban. Ezt követően a súlyos lelkészhiány miatt Bócsa visszakerült Soltvadkerthez, Tázlárt pedig Kiskunhalashoz csatolták. Így, nem maradt ugyan  pásztor nélkül a két település mintegy 100-100 főnyi evangélikus népessége, de a megritkultak a szolgálatok: jelenleg Bócsán  havonta kétszer, Tázláron pedig egyszer van istentisztelet. Tudom, hogy ez is valami - a lelki éhhaláltól talán megment, de a növekedéshez biztosan kevés…

Már hosszabb ideje melengettük a tervet, hogy jó lenne kísérletet tenni az „újraélesztésre”, hiszen két életképes falúról van szó, ahol adottak ma is a feltételek a gyülekezetépítéshez. Van istentiszteleti helyünk, felújítható lelkészlakás, működő óvoda és iskola. 

De vajon mit akarnak a helyiek? Sajnos, sokszor, sokhelyütt tapasztalom a lelki leépülés tüneteit, amikor megfogalmazódik a sivár igénytelenség: nekünk ennyi is elég, nincs erőnk többre… Pedig nyilvánvaló, hogy éppen azért fogy el az erőnk és fogynak el gyülekezeteink, mert nem élünk rendszeresen és bőségesen az életadó lelki kenyérből, Isten élő és ható igéjéből. 

Amint erről lapunk április 7-i számában is beszámoltunk, húsvétvasárnap  Bócsán szolgáltam, hogy felmérjem a gyülekezet élni akarását. Jó volt megtapasztalni éppen a feltámadás ünnepén, hogy a bócsai evangélikusok, Vida György felügyelőtől kezdve Szőke Tóth Mihály polgármesterig, bíznak az újrakezdés, az önállósulás esélyében.

Természetesen ennek egyik legfontosabb emberi előfeltétele, hogy találjunk valakit, aki kész felvállalni a két gyülekezet újraplántálásának nem könnyű feladatát. S itt lép a képbe ifjú szolgatársunk, László Lajos, akinek ordinációja éppen lapunk hivatalos megjelenési napján, július 28-án, vasárnap délután lesz a pestlőrinci templomban.  

Jogosan vetődik fel a kérdés: vajon nem felelőtlenség-e pályakezdő fiatalt ilyen mély vízbe dobni? Nem vitás, hogy kockázatos a döntés, amire azonban egyrészt maga Lajos is kimondta az igent, másrészt pedig igyekszünk minden lehetséges emberi támogatást megadni, hogy ne érezze magát egyedül ebben az igazi missziói helyzetben. Ezért ült össze a „konzílium”, hogy a szükséges lelki, szellemi és anyagi segítséget minden szintről időben biztosítani tudjuk. 

A legfontosabb, hogy legyen a közelben olyan tapasztaltabb szolgatárs, akinek helyismerete is segíthet. Így, Lajos beosztott lelkészként a Bócsát eddig ellátó soltvadkerti lelkész, Homoki Pál  mellé kerül.

A következő szint az egyházmegye támogatása. Lupták György esperesnek, aki egyben az országos evangélizációs és missziói bizottság elnöke, kifejezetten szívügye, hogy Bács-Kiskunban ne csökkenjen, hanem növekedjen az evangélikus gyülekezetek száma. Ennek érdekében az egyházmegye komoly anyagi segítséget nyújt a bócsai lelkészlakás felújításához, hogy közel négy évtizedes kényszerszünet után újra megfelelő körülményeket tudjanak biztosítani az odaköltöző lelkésznek.

A tatarozási költséghez természetesen hozzájárul az egyházkerület is. De az anyagiak mellett igyekszünk  folyamatos lelki, szakmai támogatást is biztosítani a gyülekezetépítéshez. Itt lép be a történetbe az egyházkerület missziói lelkésze, Deák László, aki kvázi mentorként szeretné segíteni Lajos gyülekezetépítő munkáját. 

Melyek a legsürgősebb és legfontosabb  feladatok? Az imaközösséggel záruló „konzílium” a következő lépéseket vázolta fel:

 A folyamatos lelkigondozói, látogatói pásztorolás mellett mindkét falúban, lehetőleg már szeptembertől, el kell indítani a minden vasárnap délelőtti istentiszteleti életet és a rendszeres hétköznapi igei alkalmakat. Fontos a személyes lelkipásztori megjelenés az óvodák és iskolák életében. Első perctől kezdve figyelni kell az ökumenikus együttműködésre, különösen is református testvéreinkkel, akikkel mindkét helyen közösen használjuk a templomot. Konkrét terveket készítettünk, hogy havonta legyenek olyan nyitott, vonzó missziói  alkalmak, amelyekre nemcsak az evangélikusokat lehet meghívni…

Deo volente, a tervek szerint augusztus 18-án kerülhet sor az ünnepélyes nyitányra. Ezen a vasárnapon szeretnénk megköszönni Tázláron Honti Irén kiskunhalasi lelkész szolgálatát, aki eddig gondozta a gyülekezetet. Bócsán pedig püspöki áldással örülhetünk majd a felújított lelkészlakásnak és a két kis gyülekezetek éledő feltámadási reményeinek. De természetesen egy pillanatra sem feledjük  a konzílium alatt is többször idézett apostoli figyelmeztetést: miénk az ültetés, az öntözés lehetősége és felelőssége, de a növekedést Isten adja!