„Zöldben járok”
Töredelmesen megvallom: sokáig nem igazán értettem Ócsai Zoltán lelkésztestvérem fenti című dalának szövegét (Új ének, 141 / Zarándokének 100). Úgy tűnik, a költői mélységek értékeléséhez meg kell érni, és meg is kell élni bizonyos időket. Most már kezdem sejteni, miről énekel egyházunk „misztikus” költője.
Lassan egy hónapja mi is, sokan, zöldben járunk, zöldben játszunk: brazil focipályák zöld gyepével ébredünk és alszunk. Pontosabban fogalmazva: aludnánk, ha nem „kellene” még éjfélkor is pályára lépnünk, illetve néznünk. Lehet, kicsit túlzás, hogy még a riói Krisztus szobrot is focimezbe öltöztették, de hát a názáreti Mester is, hároméves felkészítés után, 11 fős csapatot küldött pályára. A Bíró a meccset azóta sem fújta le, nyitott a játék, még akár a győzelemre is van esély…
Ha az Ő keretébe tartozunk, sokat tanulhatunk a világ méltán legnépszerűbb csapatjátékából. Néhány lehetséges gondolattársítást szeretnék felvillantani a következő bekezdésekben. Remélem, a nyári kánikulában megengedhető egy kicsit könnyedebb stílus még ebben a komoly rovatban is.
Már a meccsek kezdése elgondolkoztató: egy mindent megelőző közös fohász, a himnuszok éneklése intonálja a játékot. Bizony, jó lenne egy-egy istentisztelet előtt, a templompadokban is olyan átszellemülten koncentráló, örvendező arcokkal találkozni, mint akiket a képernyőn láthattunk az elmúlt hetekben a brazil játék- és a nézőtereken…
Továbbá: micsoda prófétai jel lenne, ha a focisták egy jelentős részéhez hasonlóan, életünk sikeres pillanataiban mi is egyértelműen tudnánk felfelé mutatni arra, aki minden gól, minden célba érés és célba juttatás forrása…
Jó lenne azt is komolyan venni, hogy a nemcsak a foci mérkőzések, de egész életünk, legrejtettebb szabálytalanságaival együtt, lassítva megjelennek és visszajátszhatóak a mennyei kijelzőn. S jó lenne végre azt is megtanulni, hogy sárga lapot kockáztatva, felesleges reklamálni, mert a meccset a bíró vezeti, övé a döntő, az utolsó szó…
A világbajnokság arra is megtanított minket, hogy nem feltétlenül az a csapat jut tovább, amelynek játékosai dollárban, euróban többet érnek a focisták nemzetközi rabszolgapiacán. A lelkesedés, a szív felülírhat minden sivár számítgatást…
Az elmúlt hetekben azt is megtanulhattuk, hogy nem az nyeri meg feltétlenül a meccset, aki a számítógépes statisztika szerint nagyobb százalékban birtokolta a labdát, hanem az, aki többször tudja célba, kapuba juttatni a játékszert. A labdát ugyanis nem dajkálásra, megőrzésre kaptuk, hanem továbbadásra, hogy minél előbb célba érjen…
Ebből következően: veszélyes a labdát a saját térfelünkön tartogatni, hiszen a cél nem a mi kapunkban van. Vajon hány öngólt vétettünk már, mert csak védekeztünk? Megpróbáltuk kihúzni a meccset legalább egy döntetlenre. Vagy: úgy nevezetett „tisztes” vereségre játszva, féltünk átlépni a másik térfelére. Pedig a szövetségi kapitány világosan megmondta: „Menjetek el szerte az egész világba…” (Mk 16, 15)
Sajnos, mi már évtizedek óta képtelen vagyunk átlépni a saját árnyékunkat, vélt és valós határainkat. Még egy kontinens viadal is álomnak tűnik, hát még egy világbajnokság. Pótcselekvésként szobrokat emelünk Puskásnak, de a mázsás bronzszobrok ritkán rúgnak gólokat… Közben fájó szívvel eltemettük Grosics Gyulát is, s vele talán sokak reménységét, hogy valaha még újra ott lehetünk az élvonalban…
A jó hír viszont, hogy az „evangélikus/ökumenikus ligában” nem kell minden elveszített selejtező után hosszú éveket várni. Bukdácsoló csapataink újra meg újra pályára léphetnek, mert a Mester még mindig nem küldött el minket zuhanyozni. Még mindig az újrakezdés lehetőségének zöld reménységében járhatunk, ahogy a már idézett énekszöveg is biztat: „Zöldben járok, szárnyalok felé. Élek és vagyok, Istenhez kötve… Ébredek.”
Apropó: szárnyalás és ébredés! Pár nap, és a világ figyelme Brazíliától Soltvadkert felé fordul: július 16-án kezdődik a 10. Szélrózsa fesztivál! Ennek bibliai mottója ugyancsak szárnyalásra hív: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, és szárnyra kelnek, mint a sasok” (Ézs 40, 31). Egyházunk legújabb kori történetének bátor és reményteli határátlépési kísérlete a Szélrózsa, ahol valóban jók az esélyeink, hogy célba juttassuk a „labdát”. A jubileumi találkozóra erős, gólveszélyes csapattal készülünk. S ebben a nagyszerű játékban átélhető a tömegsport élménye is: a nézőtérről bárki jó eséllyel pályára léphet, helye van a csapatban, az összjátékban. Sőt, akár még góllövő listára is felkerülhet. De most már elég a focis képekből, hasonlatokból, mert biztos akadnak olyanok, akiknek már mérgezése van a zöld gyeptől…
Forduljunk a stadionoktól a templomok felé! De azoknak, akik már unják a zöld színt, nincsen jó hírem: az egyházi esztendőben is pár hete váltottunk a zöld liturgikus színre, ami egészen november végéig kísér majd minket. Csak reformáció ünnepén váltunk majd pirosra, akkor is csupán egyetlen napra. De soha rosszabb esélyt, minthogy a következő hetekben, hónapokban is zöldben járhatunk: hiszen ez a szín a növekedés ígéretét is hordozza!
Legyen közös reménységünk, hogy a nyár nem uborkaszezon az egyházban. Nem a pangás, a leépülés, a kallódás időszaka, hanem minőségi idő: lelki töltekezést, növekedést, épülést segítő konferenciák, táborok gazdag lehetőségét kínáló esély. Minden korosztály megtalálhatja a maga edzőtáborát, ahol felkészülhet a következő játékidényre… Elnézést, már megint a focipálya közelébe tévedtem, pedig a vasárnap esti döntővel, egy hónap után, sokak bánatára, mások örömére: végre befejeződik a világbajnokság.
A mi nagy játékunk viszont folytatódik világszerte. Mesterünk pályára küld, hogy tanítványként másokat is játékba hozzunk. Lehet, hogy még nem szárnyalunk, inkább egy másik énekszöveget dúdolunk: „Gyalog kell menned, nem lehet szállni, De az út végén Jézus fog várni.” (EÉ 560, 2) A lényeg, hogy a nézőtérről bátran mozduljunk a játéktérre, a betontribünről a friss zöld gyepre. Ez (is) a nyár ajándéka! Éljünk vele örömmel!
