Egy barátság „feltámadása”
Talán stílszerű, hogy a húsvéti égtájolóban éppen a feltámadás csodáját leginkább centrumba állító keresztény közösségnek, az ortodox egyháznak jeles vezetőjéről, Ambrosius metropolitáról, a Helsinki Egyházmegye főpásztoráról írok.
Az idén immár lassan 45 esztendeje lesz, hogy megismertük egymást. Eredeti nevén Risto Jääskeläinen röviddel ordinációja után, 1969 őszén került ösztöndíjasként az Evangélikus Teológiai Akadémiára, ahol éppen kezdő „bagolyként” indultam a lelkészi szolgálat felé. Hamar összebarátkoztunk, a karácsonyi szünetben el is látogatott hozzánk, Nyíregyházára. Azóta is féltve őrzött kincsünk a tőle kapott finn üvegváza…
Risto igazi nyelvzseni volt, hihetetlen tempóban sajátította el nyelvünket. Négy hónap múltán már igét hirdetett Kecskeméten! Sok-sok közös élmény után, 1970-ben tért vissza hazájába, és sajnos, egy időre „elaludt” a kapcsolatunk. Majd jóval később, váratlan telefonhívást kaptam, hogy „Ambrosius metropolita” keres! Azt hittem, téves kapcsolás, de hamarosan egy régen hallott, ismerős hang köszöntött rám magyarul: „Risto vagyok…”
Hogyan lett az ifjú evangélikus lelkészből a finn ortodox egyház tekintélyes vezetője?! Risto/Ambrosius, többek között, erre az izgalmas kérdésre is őszinte választ adott a budapesti Finn Kulturális Intézet, a Finnagora rendezvénysorozata keretében, április 2-án, a finn nagykövetség könyvtárában tartott előadásában, melynek már a címe is sokat sejtető: „A kisebbségi egyház áldás és teher”.
Talán nem igen gondoltunk még arra, hogy milyen izgalmas párhuzamok fedezhetőek fel a magyar evangélikus és a finn ortodox egyház között. Ambrosius metropolita erre hívta fel a figyelmünket ékes magyarsággal indított, majd finnül folytatott előadása bevezetésében. Mindkettő kisebbségi egyház, a lakosság mintegy két százaléka, de országos jelentőségük, lelki, szellemi kisugárzásuk méretüknél lényegesen nagyobb.
S ez így volt már a ’60-as évek végén, a magyarországi kommunista diktatúra idején is. Valójában ez ragadta meg a kényelmes, biztonságos, többségi államegyházból ideérkezett finn ösztöndíjast. Mit jelent, hogyan lehetséges kisebbségi helyzetben, „ellenszélben” bátran megőrizni protestáns identitásunkat?! Ami talán nekünk természetes, szinte formaság, például: hogy „Erős vár a mi Istenünk” köszöntéssel üdvözöljük a lelkészt, számára imponáló hitvallást jelentett. Elmondása szerint éppen ezek a kisebbségi léttel kapcsolatos magyarországi pozitív élmények erősítették fel benne a vágyat az ortodox egyház értékei iránt, amelyeket gyermekkorától közelről ismert, hiszen Karéliából származott, ahol erősebb az ortodox jelenlét. Így találta meg saját, különleges spirituális útját a finn evangélikus egyházból a finn ortodox egyházba, amelynek immár több, mint 25 éve püspöke. Ugyanakkor Risto/Ambrosius soha nem tagadta meg lutheránus gyökereit…
Előadásában is ortodox egyházi vezetőktől ritkán hallható komoly elkötelezettséggel szólt a reformáció, az egyház állandó megújulásának - ecclesia semper reformanda - szükségességéről és az ökumenikus együttmunkálkodás fontosságáról. Hangsúlyozta, hogy a kisebbségi egyházak életében az identitás megőrzése mellett létkérdés a nyitottság, mert különben fenyeget a beszűkülő „gettósodás” kísértése. A másik érték, amit kiemelt: a minőség, ami jó esetben jellemzi a kisebbségi egyházak szolgálatát, hiszen csak így maradhatnak egészséges versenyben a nagyobb közösségekkel.
Ebben az összefüggésben Ambrosius metropolita elismerőleg szólt egyházunk szolgálatáról, többek között az Evangélikus Életről is, melynek hosszú évek óta hűséges olvasója. Értékelte a lap gazdag egyháztörténeti, liturgikai, tanítójellegű cikkeit. Mindezt önkritikusan szembeállította a finn ortodox egyház újságával, amelynél inkább az olvasmányosság, az eladhatóságot segítő képanyag dominál. Tegyük hozzá mi is önkritikusan, hogy azért az eladhatóság, az olvasmányosság sem hátrány egy sajtó terméknél… Talán itt is igaz, hogy mindig a szomszéd rétje/”lapja” a zöldebb?
Mindenképpen hasznos szembesülni azzal, ahogyan mások látnak minket. Kisebbségi létünkből fakadóan megkísérthet minket egyfajta kisebbrendűségi komplexus: lebecsüljük mindazt, amink van, amit elértünk. Kicsinek, kevésnek látjuk mindazt, amit Isten ránk bízott, hogy másokat is gazdagítsunk vele. Ezzel szemben szinte feltűnő volt, hogy finn barátunk inkább csak a kisebbségi lét előnyeiről, áldásiról szólt, és alig kerültek elő a címben jelzett terhek, nehézségek. Minket talán éppen az jellemez, hogy főleg a hiányainak panaszoljuk, és valós gondjaink gyakran eltakarják valós értékeinket. Szűkségünk van arra pozitív látásra, amely átragyogott Risto barátom szavain.
Hozzászólásomban meg is köszöntem neki ezt a gyógyító látást, ami többek között abból fakad, hogy őszintén szeret minket, az egész országot, egyházat. Régi tapasztalat, hogy akit az ember szeret, azt szépnek lát. Olykor talán szebbnek is, mint a zord valóság. De hát éppen ezt a csodát ünnepeljük húsvétkor, hogy Isten szeretete, a legnagyobb Valóság győz a zord tények, a halál sötét valósága felett. Erről zeng a feltámadási himnusz: „Az élet győz, a mord halál/A prédát visszaadta már,/ Nagy úrságának vége lett,/ Mert Krisztus hoz új életet./ Halleluja!” (EÉ 217, 3)
Húsvét fényében gyógyulhatnak, újulhatnak igazán emberi kapcsolataink is. Ezért vagyok hálás Istennek Ristohoz fűződő „alvó” barátságom „felébresztéséért”. Jó reménységgel várom az újabb gazdagító személyes találkozásokat, többek között majd június 13-án, a Teológia évzáróján. Évfolyamunk vele együtt kezdte tanulmányait 1969-ben, így Risto örök tiszteletbeli évfolyam- és szolgatársunk! Külön ajándék, hogy ígérete szerint ordinációnk 40. évfordulójára vele együtt emlékezhetünk majd hálás és örvendező szívvel…
Mert: Krisztus feltámadt! Krisztus valóban feltámadt!
