Határnyitás – kétezer éve
Ezekben a hetekben sokat hallhatunk, olvashatunk a húsz évvel ezelőtti történelmi határnyitásról. Az Evangélikus Élet előző száma részletesen tudósított a soproni bajor-osztrák-magyar „határtalan hálaadásról”. Az idén nyári piliscsabai missziói konferenciákon egy jóval régebbi, de jelenünket és jövőnket mindmáig meghatározó határátlépésről szólhattam igehirdetőként. Lassan immár két évezrede, hogy Pál és munkatársai Troászból Filippibe érkezve elhozták az evangélium lángját az európai kontinensre.
2009. július 19.
Ma gyakran beszélünk múlt időben az európai kereszténységről,
posztkrisztiánus kort emlegetve. Sokan keseregnek, hogy már az
Európai Unió alkotmányának előszavába se fért bele Isten neve,
illetve a keresztény gyökerekre való utalás. Sértődött
zsörtölődés helyett talán érdemesebb egy kicsit visszatérni az
európai kereszténység bölcsőjéhez. Hátha újra megtaláljuk a
forrásnál azt, amit, akit elveszítettünk az évszázadok során,
és – a zsoltáros képével élve – megújul ifjúságunk, mint a
sasé… (vö. Zsolt 103,5)
Ha újra elolvassuk
az első missziótörténetnek, az apostolok cselekedetiről szóló
könyvnek a 16. fejezetét, melyet nemrégiben a bibliaolvasó Útmutató
is a kezünkbe adott, meglepő felfedezéseket tehetünk.
Az első
meglepetés, hogy az európai kereszténység, ha úgy tetszik, egy
álomból születik. Pál álmában kap hívást egy görög
férfitől: „Jöjj át Macedóniába és légy segítségünkre!” (ApCsel 16,9)
Korábban az apostolok sokfelé próbáltak elindulni az
evangéliummal Kis-Ázsiában, de ismételten azt olvassuk, hogy
„...Jézus Lelke nem engedte őket.” (ApCsel 16,7)
Az Úrnak más, merészebb, tágabb ölelésű terve volt övéivel.
Nem akarta, hogy a pünkösdkor született kereszténység csupán
egy belterjes zsidó szekta maradjon, egy kis-ázsiai vallásocska. Az
evangélium hirdetése – mai divatos kifejezéssel – globális
projekt. El kell indulni egy másik földrész, egy másik kultúra,
a hellén világ felé, az akkori világ szellemi fővárosa, Athén
felé és a Római Birodalom szíve, Róma felé, sőt a föld végső
határáig.
Kissé bizarr módon, ez a missziói robbanás egy Istenre hagyatkozó
álomból kapja a gyújtó szikrát. A hívő embereknek
ellentmondásos a viszonyulása az álmokhoz. Egyrészt joggal félünk
babonás, beteges túlértékelésüktől, torz
magyarázgatásuktól. Másrészt a Szentírásból látjuk, hogy
Isten, bizonyos esetekben képes szolgálatába állítani ezt a
titokzatos kommunikációs csatornát is. Gondoljunk Jákóbra,
Józsefre, Dánielre vagy éppen Jézus nevelőapjára, Józsefre…
Ebben az összefüggésben hadd idézzem Jörg Zink néhány
provokatív gondolatát: „Az álmokat nem szabad összetéveszteni
a valósággal. De a valóságot sem szabad valóságosabbaknak
tartanunk, mint az álmokat. Semmi se változtatja meg a világot
olyan alaposan, mint az álmok…”
Földrészünk
evangélizálása tehát egyrészt egy álomból, másrészt pedig
egy meghallott segélykiáltásból indul. Vajon manapság mennyire
érzékeny a fülünk a segítségre szorulók hangjának
meghallására? Illetve mi mennyire merünk magunk is segítségért
kiáltani, azaz imádkozni?! Johann Baptist Metz: Memmoria
passionis című könyvében így fogalmaz: „A kiáltás a
kereszténység belső lényegéhez is hozzátartozik, része az
együttszenvedés által meghatározott kereszténység misztikus
hátterének.”
Éppen az elmúlt vasárnap prédikációs alapigéje szembesített
minket az első keresztény gyülekezetek megdöbbentő
vagyonközösségével, szolidaritásvállalásával: „Nem volt
közöttük egyetlen szűkölködő sem” (ApCsel 4, 34). Lapunk
igefeldolgozása már címében frappánsan megragadta a lényeget:
„Fel nem oldható feszültség”. Valóban nem szabad
megszokni azt a szakadékot, amely a kezdet és a jelen gyülekezeti
élete között tátong. Természetesen idealizálni sem kell a
„hőskort”, hiszen az előbb idézett igeszakaszt követi Anániás
és Szafira bukásának reális és horrorisztikus krónikája…
Az európai
kereszténység hajnalán sem csupa hithős áll. De néhány olyan,
ma is éltető gyökérszálat felfedezhetünk, amilyen nélkül a 21.
században sem lehet élő egyház. Ma is szükség van Istenre
figyelő „álmodozókra”. Ma is kellenek bátor segélykiáltók,
gyakran névtelen, de kitartó imádkozók. Bölcs és bátor
apostolok kerestetnek, akik rátalálnak a folyóparton Istenre
szomjazó asszonyokra. Szükség van nyitott szívű Lídiákra, akik
befogadják az evangéliumot, és szívük után az otthonuk ajtaját
is megnyitják. Így születnek meg azok a családias házi
közösségek, melyek napjainkig a kereszténység életet hordozó
alapsejtjei. Amikor Európa hatalmas katedrálisai gyakran konganak
az ürességtől, újra kell építeni Krisztus egyházát az
alapoktól, a családi otthonoktól, kisközösségtől indulva.
Végül még
valami, amit nem szabad elhallgatni, hiszen tisztán megszólal az
európai kereszténység nyitányában, ami nem győzelmi induló. Ha
végigolvassuk a tizenhatodik fejezetet, felcsendülnek benne fájdalmas,
disszonáns akkordok is. Az evangélium hirdetői hamar ütköznek a
sötétség babonás erőivel, a mammon hatalmának érdekvédőivel.
A jövendőmondó rabszolgalány meggyógyításának „hálapénzeként”
az apostolok börtönbe kerülnek. A cella rácsai rajzolják szemük
elé a Mester hirdetésének és követésének szerves részét, a
keresztet, a szenvedésvállalás realitását.
Igaz, ilyen módon a börtönmissziói szolgálat is megindul
Filippiben: Istent magasztaló énekszóval, megtéréssel, családi
keresztséggel, nyíló szívekkel és börtönajtókkal.
Ugye érdemes volt
egy kicsit visszatérni a kétezer éves határátlépéshez? Igazi
gyógyító, frissítő, fiatalító emlékezés lehet ez, minden
hamis nosztalgiázás nélkül. A vén Európa kereszténységének
is van reménye, van jövője, hiszen Isten Lelke ma is adhat álmokat
és ébredést. Ad segítségért kiáltó, imádkozó férfiakat és
nyitott szívű asszonyokat, ad örömhírt továbbajándékozó és
tovább élő apostolokat! Akik mi (is) lehetünk…
Gáncs Péter