"Imádkozó háztetők" - hétköznapi teremtésvédelem
Ezekre a napokra hirdettük meg, immár másodig esztendeje, országszerte, egyház szerte, azaz ökumenikusan a teremtés hetét, a teremtés ünnepét. Tudom, hogy manapság sokan még évezredes ünnepeinkről is megfeledkeznek, így ennek az új ünnepnek a bevezetésével eddig csak kevés lelkészünk, gyülekezetünk élt.
Őszintén szólva, talán kicsit gyanús is az egész ügy, hiszen úgy tűnik, mintha az egyház már megint a korszellemhez igazodva „trendi” akarna lenni, amikor a politikai által is felkapott környezetvédelmi kérdések felé fordul.
Pedig mi tudatosan nem környezetvédelemről, hanem teremtésvédelemről beszélünk. Ez nem szőrszálhasogató játék a szavakkal, hanem fontos teológiai megkülönböztetés. A különbség, ha úgy tetszik: ég és föld!
A környezetvédelem az immanens, horizontális síkon gondolkodó ember tiszteletreméltó törekvése, hogy megvédje a maga kis világát, környezetét a legveszélyesebb ragadozó kártevőtől, a másik embertől. A környezetvédelmi erőfeszítéseket többnyire egyfajta keserű tapasztalat, félelem motiválja. A másik ember potenciális veszélyforrás, aki szennyezi, mérgezi az életterünket, a levegőt, a vizet, a talajt, a táplálékot…
Ezzel szemben a teremtésvédelem lényege a teremtmény hálás rácsodálkozása a Teremtő ajándékaira. Boldog rácsodálkozás a teremtett világra annak minden kincsével együtt, beleértve a teremtménytársat, akiben nem rizikóforrást, hanem potenciális segítőtársat látunk. Munkatársat, akit arra kaptunk, hogy együtt műveljük és őrizzük a nekünk ajándékozott földet.
Fontos teológiai distinkció, hogy a teremtés ünnepén nem a teremtett világot, hanem a teremtő Istent imádjuk! Neki adunk hálát mindenért a zsoltáros őszinte hódolatával: „Az Úré a Föld és minden, ami betölti…”
Valójában nem új ez az ünnep, hiszen falusi gyülekezeteinkben még sokfelé élő hagyomány az őszi aratási hálaadás. A teremtés ünnepe ezt a tradíciót szeretné bizonyos ökoteológiai elemekkel elmélyíteni, gazdagítani, és ilyen módon városi gyülekezeteinkben is meghonosítani.
Ebből az adoratív hálaünnepből meríthetünk erőt, hogy a hétköznapokban se feledkezzünk meg arról, hogy kinek a jóvoltából és kinek a küldetésében élhetünk teremtményként és teremtménytársként a földön. E nélkül a tiszta ünnepi intonáció nélkül menthetetlenül elhangolódik az életünk, és a ránk bízott rendezett világot, a kozmoszt a zűrzavar, a káosz felé taszítjuk. Az ünnep segít újra meg újra megtalálni identitásunkat és mandátumunkat a teremtett világban. Segít eligazodni a hétköznapok súlyos kérdéseiben. Mit és hogyan építsünk? Mit és hogyan termeljünk? Mit és hogyan fogyasszunk? Mit és hogyan osszunk meg egymással?
Már épületeink, akár egy háztető is prédikálhat arról, hogy kihez tartozik az életünk, kitől várjuk az erőt és az áldást. Régebben csak a templomtornyok mutatóujjai emelték fel tekintetünket az ég felé, és figyelmeztettek arra, aki az ég és a föld Ura. Napjainkban egyre több profán jelzést is kaphatunk, ha nyitott a szemünk és a szívünk. Ha fogékonyak vagyunk a nem szakrális céllal állított eszközök szimbolikus, transzcendens üzenetére, akár még a háztetőre szerelt napkollektorok is „prédikálhatnak” nekünk. Nekem legalábbis Jakab apostol hitvallását juttatják eszembe: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá…” Lehet, hogy túl élénk a vizuális fantáziám, de az ég felé tárt napelemek, esővízgyűjtők látványáról a ég felé emelt, üres, imádkozó kezekre asszociálok…
De ugyanakkor nem vagyok rajongó. Tudom, hogy akik ilyen felülről érkező energia begyűjtésére alkalmas szerkezeteket építenek a házuk tetejére, csak kis százalékban teszik ezt hitvalló céllal. De öröm, hogy ebbe a ma még kicsi, de reménység szerint egyre növekvő táborba evangélikus gyülekezetek és intézmények is ott vannak már. Hiszen nem mindegy, hogy templomaink, parókiáink miről prédikálnak. Sajnos, többségükben gazdaságtalan, szinte kifűthetetlen, energiapazarló épületeket örököltünk derék őseinktől, akiknek, többek között, a hőigénye is más volt, mint a mienk…
Ebben az összefüggésben igen jelentős az a mintegy 55 millió forintos mintaprojekt, amely balatonszárszói konferencia központunkban valósul meg a közel jövőben. Erről részletesen olvashattunk lapunk előző számának teremtésvédő rovatában „Komplex fenntarthatóság” címmel.
De mit tehet az, akinek talán még pályázni sincs lehetősége ilyen beruházásra? Hadd említsem egy kicsiny fővárosi gyülekezetünk pozitív példáját. A pestújhelyiek ez év tavaszára készültek el a lelkészlakás és gyülekezeti terem felújításával. Természetesen lapunk május 2-i száma erről az örömünnepről is tudósított. A tetőre szerelt napkollektorok jóvoltából az épület melegvíz ellátásának költségeit „felülről” fizetik. Íme, az „imádkozó háztetők” áldása, avagy teremtésvédelem a hétköznapokban.
Gáncs Péter
