Elkötelező örökség

2009. november15.

Nem biztos, hogy tudatosult bennünk, hogy a névadás joga az egyik legnagyszerűbb emberi privilégium, amit Istentől kaptunk. Megkapóan kedves részlete a teremtéstörténetnek, amikor a világmindenség Ura és Alkotója, akár egy gyöngéd, figyelmes szülő odaviszi Ádámhoz a neki formált állatokat, „hogy lássa, minek nevezi, mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi.” (1Móz 2,19)
    A Teremtő ajándékait igazán akkor fogadjuk el személyesen, amikor nevet adunk neki, mint ahogy ő is akkor fogad el minket személy szerint, amikor keresztségünkben nevünkön szólít, ahogy ez a klasszikus próféciában olvasható: „... neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Ebbe az összefüggésbe érdemes elhelyezni azt az örvendetes feladatot is, amikor már jó előre nevet választunk születendő gyermekünknek. S ezért kapnak nevet még kedvenc háziállataink is…
    Némi túlzással, ebbe a sorba illeszthető az is, amikor egy intézmény nevet választ, ezzel is kifejezve személyes kötődését az adott közösséghez. Egyházi intézmény esetében a névválasztás egyfajta hitvallás is, a névadó lelki, szellemi örökségének tudatos felvállalása. Egyúttal elismerése annak is, hogy az immár „megkeresztelt”, néven szólított intézményben hálás szívvel felfedeztük Isten ajándékát.
    Ugyanakkor egy-egy nevet felvenni és hordozni elkötelező felelősséget is jelent. Egyfajta rang, ha valaki „benkás, berzsenyis, kossuthos, petőfis” diák, vagy éppen pedagógus lehet…
    Jómagam, immár negyven éve érettségiztem a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, de ma is él bennem a „kölcseys” öntudat. A szatmárcsekei költő többet jelent számomra, mint a Himnusz szövegének szerzője, hiszen sokkal részletesebben tanultunk róla, mint más iskolák diákjai.
    Meggyőződésem, hogy bölcsen döntöttek az orosháziak, amikor a kétszáz éves jubileum apropójából felvették a város szülöttének, Székács József püspöknek a nevét. Nemcsak azért, mert ezzel ők lettek a Székácsról elnevezett első oktatási intézmény hazánkban, hanem azért is, mert a székácsi örökség még igazán fel nem tárt és ki nem aknázott kincse egyházunknak.
    Ezt az örökséget remekül summázta az ünnepi alkalomra készült meghívóra választott székácsi ars poetica: „Igazságot szólni szeretetben!” Telitalálat volt a névfelvételi ünnepség időzítése is – éppen október 31-re –, hiszen a bibliai ihletettségű mottó reformátori örökségünkkel is tökéletes összhangban van.
    Igazság és szeretet, törvény és evangélium összetartozása nem csupán elvont dogmatikai tétel, hanem alapvető vonása Luther Márton személyiségének is. Ez a felismerés nemcsak teológiai és pedagógiai elveit határozta meg, de gyakorlati életét is fémjelzi. Így tiszteljük benne egyszerre a Szentírás doktorát, a tudós bibliafordítót és a szerető hitvest és édesapát.
    Abban az iskolában, ahol Jézus a Mester, Székács is – Lutherhez hasonlóan – szorgalmas és engedelmes tanítvány volt. Nála sem vált külön a szív és a fej, az érzelem és az értelem, a hit és a tudás. Egyszerre volt tudós pap, az Akadémia megbecsült tagja, iskolaalapító és a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap első szerkesztője, valamint a gyengéket felkaroló Egyetemes Gyámintézet szolgálatának elindítója, hat gyermek gondos édesapja…
    Öröksége nemcsak az orosháziak számára inspiráló kihívás, hanem számomra is személy szerint elkötelező, nem mindig könnyű örökség. Azon a szószéken prédikálhatok, ahol híres árvízi beszédével joggal vívta ki „az ország papja” megtisztelő címet… Képével naponta találkozom a püspöki hivatal tárgyalójában. Ott, ahol oly sok ülés zajlik, időnként igazság-, máskor pedig szeretet-deficittel… Ott, ahol ezen az őszön fegyelmi tanácsi tárgyalások sorát vagyunk kénytelenek lefolytatni lelkészek, felügyelők, gyülekezetek keserves kríziseivel szembesülve...
    A Luther-kabátos Székács József csak némán „figyel” minket az impozáns méretű festményről. Ujjával az igazság és a szeretet forrására, az előtte lévő nyitott Bibliára mutat. Nekünk szegeződik a megkerülhetetlen kérdés: vajon igazat szólunk-e szeretetben?! Vajon döntéseinkben vállaljuk-e az igazság és a szeretet gyakran egymásnak feszülő kettősségét, amelynek döbbenetesen prédikáló szimbóluma a golgotai kereszt?
    A keresztfának erről a tündöklő titkáról olvashatunk Fabiny Tibor vallomásában, a közelmúltban megjelent Irányváltás (Luther Kiadó, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2009., 120.o.) című kötetben: „Krisztus keresztjének pedig két fókusza van: az egymásba állandóan átjátszó igazság és szeretet. Krisztusban csodálatosan megvalósult e két, látszatra ellentétes irányú erő egysége. (…) Az igazság megóvja a szeretetet attól, hogy a nagylelkűségből gyengeséggé váljék (…) A szeretet viszont megóvja az igazságot az igazságtalanság keménységétől (…) Az igazság a szeretet fénye és sava, a szeretet pedig az igazság tüze és melege.”
    A jubileumi év végéhez közeledve hadd idézzek befejezésül egy igencsak aktuális Székács-imádságrészletet: „Irtsd ki közülünk a közszeretet, az egyetértés, a testvéresedés akadályait…s add meggondolnunk, hogy te minden népben lakozol…”

Gáncs Péter