Szeptember végén folytatjuk?

Túl vagyunk az imahéten. Bizonyára akadnak, akik valóban úgy érzik: szép volt, jó volt, elég volt… Ha Isten engedi és élünk, jövőre majd ismét találkozunk. Pedig 2009 új lehetőséget kínál.

Attól tartok, nem mindenki figyelt fel a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) decemberi közgyűlésének ajánlására, amely lapunkban is megjelent. Emlékeztetőül a lényeg: „A MEÖT közgyűlése ajánlja tagegyházainak, hogy a Teremtő iránti hálánk és hódolatunk kifejezése, a teremtett világ tudatos megőrzése és felelős védelme, ökumenikus együtt munkálkodásunk kiszélesítése és megerősítése érdekében 2009-től a szeptember utolsó és október első vasárnapja közötti időszakot teremtésvédelmi hétként hirdessük meg és ünnepeljük a MEÖT tagegyházaihoz tartozó gyülekezetekben és intézményekben.”

Ezzel végre csatlakozhatunk a 2007-ben Nagyszebenben tartott harmadik európai ökumenikus nagygyűlés felhívásához, amelyet az öreg kontinens katolikus, ortodox és protestáns vezetői így fogalmaztak meg: „Javasoljuk, hogy a szeptember 1-je és október 4-e közti időszakot szenteljük a teremtés védelméért és a fenntartható életstílusok elterjedéséért való imádkozásnak, hogy ezáltal ellensúlyozzuk tetteinket, amelyek a klímaváltozáshoz vezettek.”

A cél, hogy újra felismerjük: a világ, amelyben élünk, nem csupán natúra, hanem első renden: kreatúra! A felvilágosodás félrevezető jelszava helyett – „Vissza a természetbe!” – hirdessük: „Vissza a Teremtőhöz!” Mindenek Ura, Alkotója és Fenntartója felelős gazdaként helyez minket a teremtett világba, hogy őrizzük és műveljük az ő jó rendje és akarata szerint, együtt teremtménytársainkkal, együtt teremtménytársaink javára.

Mindez csak annak a számára tűnhet üres jelszónak, aki világunk olyan rejtett oázisában él, ahol nem fenyegeti a szennyezett levegő, víz és élelmiszer veszélye. De vajon akadhat-e még ilyen steril „óvóhely” az ember által megmérgezett földgolyón?!

Az imaheti textusok között többször is előkerült a teremtéstan Magna Chartájaként emlegetett páli igeszakasz: „…a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19) Nyilvánvaló, hogy az apostol kétezer évvel ezelőtt még nem az ökológiai krízisre gondolva vetette papírra ezeket a drámai sorokat, de ma bátran aktualizálhatjuk üzenetét ebben a kontextusban is.

A teremtett világ végső soron az embertől, az ember gátlástalan, felelőtlen önzése miatt szenved. Emiatt hangzik a pusztuló erdők, kihaló állatfajok gyakran néma segélykiáltása. De paradox módon maga az ember is szenved mindettől. Szenvedünk mások és önmagunk mohó önzésétől. Rá kellene döbbennünk végre, hogy mi is szerves, integráns részei vagyunk a teremtett világnak: vele együtt szenvedünk, és vele együtt sóvárgunk.

Talán ebben az összefüggésben rövid említést érdemel, hogy milyen látványos sóvárgást, szinte messiásváró reménységet figyelhettünk meg emberek tömegének az arcán az új amerikai elnök beiktatási ünnepségén. De reálisan gondolkodva tudnunk kell: egyetlen ember, még ha amerikai elnök is, még ha valóban újat és mást remélhetünk is tőle, mint leköszönt elődjétől, egymagában nem tud csodákat tenni megsebzett, beteg világunkban…

A sóvárgás anyanyelvünk szemléletes, sokatmondó, gyönyörű kifejezése: a sóra váró ember vágyakozása, reménysége rejlik benne. Azt várjuk, ami, aki újra zamatot hoz ízetlen, kiégett életünkbe, és gátat szab a romlásnak, megőrizve értékeinket. Nem véletlen, hogy az, aki életét áldozta a világért, hogy legyőzze a bűn, a halál pusztító hatalmát, így határozta meg tanítványai identitását, küldetését: „Ti vagytok a föld sója.” (Mt 5,13)

Az Isten Fiától jó ízt kapott „Isten-fiak”, a Mester kreatív szeretetétől „zamatos” tanítványok megjelenésére sóvárog a világ. Azokra vár, akik évente nemcsak egy hétig képesek együtt imádkozni és egymásra figyelni, hanem készek a folyamatos és felelős együtt gondolkozásra és cselekvésre. Nemcsak kiemelt célokat szolgáló kampányidőszakokban, mint amilyen a Biblia éve vagy a városmisszió volt, hanem az úgynevezett szürke hétköznapokban is, hogy egy élhetőbb világot adhassunk tovább gyermekeinknek, unokáinknak.

Hála Istennek, valami elindult: apró jelek, kis lépések. Ilyen a szeptember végére meghirdetett teremtésvédelmi hét, melynek előkészítése érdekében értékes kiadványok sora jelent meg. Elsőként a Luther Kiadó tette asztalunkra A teremtés ünnepe című, lapunkban már ismertetett könyvet, amely a témával kapcsolatos teológiai tanulmányok, fotók, liturgikus szövegek gazdag tárháza.

Katolikus testvéreink sem maradtak le a nemes versenyben. Sőt a közelmúltban egyszerre négy, az egész témakört átfogó kiadványt jelentettek meg a Szent István Társulat gondozásában, remekül átgondolt koncepció szerint. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelet adott ki a teremtett világ védelméről, az ebben foglaltak kézzelfoghatóvá tételéhez pedig három kísérő füzet is megjelent. Az első egy tanulmánygyűjtemény, amely a környezettudatos gondolkodást igyekszik elősegíteni. A második a teremtésvédelemről szól lelkipásztoroknak, közösségeknek. A harmadik pedig katechetikai óravázlatokat kínál, a legkülönbözőbb korcsoportokban segítve a környezeti nevelést.

Említést érdemel még, hogy a MEÖT – egyházunk Ararát munkacsoportjával együttműködve – az imahéthez kiadott füzethez hasonló segédanyagot készít elő a szeptemberi teremtésvédelmi hétre.

Mindezeket nagyszerűen használhatjuk mi is gyülekezeti közösségekben éppúgy, mint oktatási intézményeinkben. Bőséges a kínálat, van muníció a közös gondolkodáshoz, ökumenikus együtt munkálkodáshoz. Nem kell jövő januárig, de még ez év szeptemberéig se várnunk. Ne feledjük az apostol ébresztő szavát: „…a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” – akik mi is lehetünk!

Gáncs Péter