Őszi pünkösdre várva

Egyre többen próbálják spirituális éhségüket más forrásokból csillapítani: ősmagyar és egyéb keleti vallások, ezotéria… Tényleg visszavonhatatlanul bealkonyult nekünk? Átvitt értelemben is ősz van, amikor minden az elmúlásról beszél? A temetőket járva egy kicsit már önmagunkat is gyászolhatjuk?

Kétségeink közepette éltető reménysugárként hasít bele a nyirkos őszi ködbe reformáció ünnepének a fénye. Végre egy ünnep a Szentháromság ünnepét követő szürke vasárnapok szinte már számolhatatlanul hosszú, monoton sora után. Lassan öt hónapja, május végén volt utoljára ünnepünk: pünkösd, az egyház születésnapja. S most újra piros az oltárterítő, újra itt a pünkösd, az egyház újjászületésének, a reformációnak ünnepe.

Pünkösd az őszben, pünkösd a halottak napja küszöbén – bizarrul meglepő ez az időzítés! Jól sejtjük, hogy Luther Márton nem véletlenül választotta lelki forradalma kirobbantására éppen ezt a napot. Azt az időszakot, amikor tudta: tömegek érkeznek Wittenberg városába, a templomba, hogy emlékezzenek a szentekre, az előre mentek seregére. Reformátorunk a múltba merengőket szembesíti a Lélek száraz csontokat megelevenítő, kiüresedett egyházat megújító erejével.

Így lesz az elmúlásból feltámadás, a záróakkordból nyitány, a múltba menekülésből jövő felé fordulás. Korányi András három hete publikált vezércikkének címét idézve: így lesz a „retróból intró”, egy őszi hónap utolsó napjából, az egyház lelki tavaszának születésnapja!

Különleges esztendő az idei, hiszen reformáció ünnepe ezúttal vasárnapra esik. Ha megéljük, ilyen egybeesés legközelebb csak 2021-ben lesz. Az idén tehát együtt ünnepelhetjük Jézus feltámadását - ezt hirdeti, hirdetné minden vasárnap – valamint Krisztus testének, az egyháznak az újjászületését. A kettő teológiailag is szervesen összetartozik, egymástól elválaszthatatlan. Ha Krisztus nem támad fel, nincs egyház! Ha Ő nem működne ma is Lelke által, esélyünk se lehetne a megújulásra!

A „csillagoknak”, az ünnepeknek ez a ritka együttállása lehetőséget kínál arra, hogy 2010-ben, hét évvel a félévezredes jubileum előtt próbáljuk meg együtt újra felfedezni és speciálisan evangélikus „főünneppé” tenni a reformáció napját. Mindezt leleményes szeretettel, kreatív kommunikációs stratégiával segíthetjük elő.

Idetartozik az az immár többéves kezdeményezés, hogy az egész októberi hónapot a reformáció hónapjaként hirdetjük meg. Tapasztaljuk, hogy egy-egy ünnep attól kaphat igazi súlyt és mélységet, ha van „ádventje”, tudatos felvezetése, rákészülési ideje. Csak remélni tudom, hogy gyülekezeteink többségében felismertük már ezt, és ebben az évben legalább a bibliavasárnap és reformáció ünnepe közötti hetet kihasználtuk erre.

Egy másik kommunikációs lehetőségre Dorothea Greiner, a Bayreuthi Egyházkerület püspökasszonya hívta fel a figyelmet a lapunk előző számában megjelent interjúban. Bajor kollégáink a 2017-re készülő „Luther-években” nem karácsonyra, illetve húsvétra küldenek püspöki körlevelet a gyülekezeteknek, hanem reformáció ünnepére. Ezzel kívánják hangsúlyozni a Némethonban is kissé mostohán kezelt ünnep jelentőségét.

Korábbi szolgálati helyemen, Nagytarcsán igen gazdag liturgiai, teológiai örökséget vehettem át elődömtől, Győri Jánostól. Többek között a lelkészi hivatal négy ablakának gyönyörű kézi hímzéssel készített „prédikáló” vitrázsfüggönyeit. Ezek szimbolikusan négy „főünnepet” hirdettek: karácsony, húsvét, pünkösd, valamint a „második” pünkösd, azaz a reformáció ünnepe. Tudom, hogy teológiailag vitatható ez a látás… De ugyanakkor jó értelemben provokál, hogy újra meg újra végig gondoljuk: valójában mit is ünneplünk, vagy éppen nem ünneplünk október 31-én?!

Ez a nap nem emlékünnep, nem Luther Márton ünnepe, hanem Krisztus-ünnep. Ezért integrálható az egyházi esztendő ünnepei közé. Közös gyökere az első pünkösddel egyértelmű. Péter apostol és Luther Márton egyaránt, nem emberi lelkesedésből, nem egyházalapítói buzgóságból léptek a nyilvánosság elé, hanem azért, mert egzisztenciálisan élték át Jézusnak a Lélek munkájára vonatkozó ígéretét: A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. (Jn 14, 26)

Bárcsak nekünk, európai keresztényeknek is, sokféle kétségbeesett túlélési kísérlet, pótcselekvés helyett, végre újra eszünkbe jutna mindaz, amit a Feltámadott Úr tanított és mondott, tanít és mond ma is! Meggyőződésem, hogy akkor szürke, szomorkás őszi emlékünnepből örvendező Krisztus-ünneppé válhatna október utolsó napja.

Imádkozzunk kitartóan az erő, a szeretet és a józanság Lelkéért, hogy a hosszú ősz után ne a fagyos tél, hanem a pünkösdi tavasz éltető lehelete járja át a „vén” Európa egyházait. Szívleljük meg Klaus Douglass „új reformációjának” második tételét:„A reformáció nem a tizenhatodik század eseménye, hanem ránk váró feladat.”

Gáncs Péter