Gyertyák - kanóc nélkül

            Vízkereszt után a karácsonyfákkal együtt a csonkig égett gyertyák is a szemétbe kerülnek. Már, ahol egyáltalában még élő fával és élő gyertyával ünnepeltük a világ Világosságának megszületését. Sajnos, ez manapság már templomainkban sem természetes.

Sokhelyütt kényelmes, korszerű, hideg villanygyertyák világítanak az oltáron, amelyek éppen a gyertyaélet legfontosabb üzenetét hallgatják el: a másokért égő, élő és elfogyó áldozat misztériumát.           

Ugyanilyen torz pótlék, ha élő virágáldozat helyett művirág csúfítja el az Úr asztalát. S legnagyobb megrökönyödésemre, az idei karácsonyon már műanyag fenyőfával is találkoztam egyik templomunkban…

            Ebben a témakörben legfrissebb, megrázó élményemet azonban nem templomban, hanem egy tévéstúdióban éltem át, ahová még ádventben hívtak meg egy „ál-élő” karácsonyi interjúra. Ez azt jelentette, hogy „úgy kellett csinálunk” mintha karácsony este lenne, és valóban élőben folyna a beszélgetés. Ehhez az ál-élő trükkhöz jól illett a stúdióasztalra helyezett dekoráció, ami első pillantásra mintha ádventi koszorú lett volna négy színes gyertyával, amelyek azonban nem égtek. Amikor közelebbről is megszemléltem, döbbenetes felfedezésre jutottam: ezek a gyertyák nem is éghettek volna, mert gondos kezek precízen amputálták róluk a kanócot! Így, még ha akartuk volna sem tudtuk volna lángra lobbantani őket… De hát minek is meggyújtani a gyertyákat? Tűzveszélyesek, esetleg még füstölnek, lecsöpögnek, a végén meg csonkig égnek, és pótolni kell őket…

Sokat mondó szimbólummá vált számomra ez az ádventi koszorúnak látszó, meddő, élettelen dekorációs tárgy. Vajon, mi, akik szeretnénk a világ Világosságának tanúi lenni, akiknek küldetése a krisztusi fény és meleg továbbadása, nem torzulunk-e olykor kanóc nélküli dekorációvá? Akik úgy tűnnek, mintha gyertyák lennének, de valójában már nem akarnak, nem mernek és nem is tudnak lángra lobbanni, mert félnek a világosságtól, a tűztől, az égő áldozat kockázatától?!     

Ne engedjük, hogy eltűnjenek templomainkból és otthonainkból a keresztény élet egyik legmélyebb titkáról prédikáló élő, égő gyertyák! Több, mint másfél évtizedes nagytarcsai szolgálatom sok szép emléke között őrzöm az oltáron szolgáló menóra, hét olajmécsesének szelíd, meleg, sárga fényét. Hűséges gondnokainknak nem kevés munkát jelentett a speciális olajkeverék szakszerű összeállítása, a kanócok karbantartása. Mennyivel egyszerűbb lett volna „villamosítani” a mécseseket. De akkor éppen a lényeg, az élő láng szívet melengető fénye veszett volna el!

Közismert, hogy a görög mitológia tragikus hősének, Prométheusznak azért kellett keservesen bűnhődnie, mert el akarta lopni a tűzet az embereknek az istenektől. Ezzel szemben, az élő Isten maga lesz emberré Jézusban, hogy a Lélek és a szeretet tűzét nekünk ajándékozza. Szimbolikusan ezt a tűzet is megvetjük, amikor az élő, égő lángot száműzzük, illetve elektromos kütyükre cseréljük templomainkban és otthonainkban.

              Ne feledjük, bár lassan magunk mögött hagyjuk a karácsonyi,vízkereszti ünnepkört, de nem veszíthetjük el azt az igazi élő világosságot, ami, aki Jézus Krisztusban jelent meg a számunkra. Mi ennek a világosságnak a továbbadásával tartozunk az egész világnak!

Erre kaptuk az Úr kegyelmének új, immár 2013. esztendejét. Hogyan tölthetjük be ezt a Mestertől kapott küldetésünket? Úgy, hogy „napraforgóként” keressük őt, aki az ároni áldás ígérete szerint kész felénk fordítani, reánk ragyogtatni az ő arcát, az ő Krisztusát!

            Végül, újévi köszöntésemet megfogalmazhatom kevésbé kegyes, biblikus szókinccsel is, idézve a sokak által ismert slágerszöveg refrénjét: „Csak egészség és térerő legyen!” Kívánok 2013-ban jó, vagy legalább is jobb egészséget minden kedves Olvasónknak, és kívánok „térerőt”, vagyis naponkénti eleven kapcsolatot életünk forrásával, a világ Világosságával!