A trilógia folytatódik
Sokunk számára az idei böjt meghatározó lelki élményét Munkácsy Mihály Krisztus –trilógiájának megtekintése ajándékozta a Nemzeti Galériában. De talán nem mindenki tudja, hogy ez a páratlanul zseniális és monumentális trilógia bizonyos tekintetben csonka, illetve befejezetlen. A mester elsőként Krisztus Pilátus előtti kihallgatását festi meg, amit éppen 130 éve, 1881 húsvétján mutattak be Párisban, majd három évvel később megszületik a Golgota. Csak másfél évtized szünet után készül el a harmadik kép, amelynek logikusan a feltámadást kellett volna megjelenítenie. De ebbe a vállalkozásba – némi képzavarral élve – még a legnagyobb magyar festőművész ecsete is „beletörik”. A húsvéti csoda ábrázolása helyett Munkácsy visszakanyarodik Pilátus drámájához. Az Ecce homo című alkotásában újra a római helytartó vergődését festi meg, aki képtelen dönteni Jézus mellett. A művész talán saját életének testi, lelki nyomorúságáról, kínlódásáról is vall, hiszen ekkor már igen súlyos beteg. Gyakorlatilag ez az utolsó munkája, amelybe már tanítványai is besegítenek…
Amikor néhány évvel ezelőtt pályázatot írtunk ki a békéscsabai nagytemplom ellopott oltárképének a pótlásra, két témában vártuk az alkotásokat: nagypéntek vagy húsvét. Igazán értékelhető mű csak a keresztre feszítésről érkezett…A húsvéthajnali csoda megjelenítése azóta is szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a festőket.
Ha egy kicsit utána gondolunk, ez teljesen logikus. Nem Munkácsy Mihály, vagy éppen a mai kortárs festők vizuális fantáziájával, művészi képességeivel van gond, hanem magával a húsvéti eseménnyel. A feltámadásnak ugyanis nincsenek szemtanúi, az evangéliumok csak az üres sír következményeiről szólnak. Húsvét után igencsak aktuális az öntudatos rádiós berkekben gyakran idézett frappáns szlogen: „Igazán jól a fülével lát az ember.”
Idézzük csak fel a húsvét utáni találkozásokat a feltámadott Úrral. Mária kertésznek nézi Jézust, akit csak akkor ismer fel mestereként, amikor nevén szólítja. Az emmausi tanítványokról Lukács doktor a következő diagnózist állítja ki: „látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, nem ismerték fel őt.” Itt is a Feltámadott szava, majd pedig a feléjük nyújtott kenyér segít abban, hogy megnyíljon a szemük. Végső soron a kételkedő Tamást se Jézus sebeinek a látványa győzi meg, hanem ő is az Úr szavára hullik térdre, és szakad fel ajkáról a hitvallás: „Én Uram, és én Istenem.” A jelenet summájaként elhangzó jézusi mondat immár kétezer esztendeje vigasztal és bátorít minket, akik nem a látás, hanem hit ajándékából élhetünk: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”
Bár éppen annak a Jánosnak, aki evangéliumában feljegyezte ezt a bátorító mondatot, megadatott, hogy a Jelenések könyvének kulcslyukán keresztül valamit megsejtsen és megsejtessen Isten ma még számunkra láthatatlan és felfoghatatlan világának titkaiból.
Ennek a könyvnek egyik látomásába kapaszkodott Munkácsy Mihály is, aki ugyan nem vállalta a lehetetlent, az ábrázolhatatlan feltámadás megfestését, de a Golgota jelenetébe odacsempészte a titokzatos fehér lovas Krisztus-arcú alakját. Erről az Újszövetség egyetlen prófétai könyvében ezt olvassuk: „És láttam a megnyílt eget: íme egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tűz lángja, és fején sokágú korona és rajta egy név, amelyet senki sem tud rajta kívül; és vérbe mártott ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje… Ruhájára és derekára az a név van írva: Királyoknak Királya és uraknak Ura. És láttam, hogy egy angyal áll a napban, aki hatalmas hangon kiáltott minden madárhoz, amely az ég közepén repül: Jöjjetek, gyülekezzetek össze az Isten nagy vacsorájára!” (Jel 19, 11-17)
Munkácsy ilyen módon vallotta meg hitét és reménységét, hogy van tovább: a trilógia folytatódik! Amit emberi kéz már képtelen ábrázolni, ami már szétfeszíti minden képzelőerőnket - Isten új eget és új földet készít, ahol asztalt terít az övéinek.
Korunkat gyakran nevezzük a vizualitás virágkorának, amikor mindent látni és láttatni akarunk. Ehhez szédítő technikai eszközeink vannak, naponta képek ezrei zúdulnak ránk. De húsvét ünnepe egy kicsit megállít minket: tényleg csak annyi a világ, amennyit gyarló testi szemünk két szűk látókörű optikája be tud fogadni? A megváltás művének lényegét a legzseniálisabb festőművész vagy filmrendező sem tudja megláttatni, mert Pál óta tudjuk a titkot: „A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.”
Ebben az összefüggésben idekívánkozik végül egy száz éves anekdota. 1911-ben, New Yorkban, John Wanemaker áruházban éppen húsvétkor mutatták be a nagyközönségnek Munkácsi Krisztus-trilógiájának első festményét. A tömegben egy kislány felkapaszkodott édesanyja nyakába, aki megkérdezte gyermekétől: „Most már látod a képet?” A meglepő válasz így hangzott: „Igen, látom, de nem hallom!”
Bárcsak mi is eljutnánk ennek a leánykának a bölcsességéig 2011 húsvétján. Ne higgyünk a szemünknek! Pontosabban: ne csak a szemünknek higgyünk! Többet akarjunk: hallani, hallgatni, meghallani és meghallgatni a feltámadott Úr minket is kereső hangját. Így lesz, így lehet, így legyen boldog feltámadás ünnepünk!
