Brüsszeli ádventi remények

2009. december 13.

A hazai ökumenikus delegáció tagjaként magam is felszólalhattam az Antall Józsefről elnevezett brüsszeli épületszárny tanácskozótermében. Ebből szeretnék néhány gondolatot megosztani olvasóinkkal, hiszen a romakérdésben is igen nagy szükségünk van a közös tájolódásra, útkeresésre.
    Kérdés, hogy a cigány kisebbség feszültségterhes, áldatlan magyarországi állapotát megmásíthatatlan történelmi tényként fogadjuk-e el. Vajon a magyarok cigányellenessége, illetve a cigányok magyarellenessége olyan tradíció, amely nemzedékről nemzedékre, szinte törvényszerűen öröklődik, és amelyet időről időre gátlástalanul és felelőtlenül kihasználhatnak a legkülönbözőbb politikai erők? Vagy pedig, mindezzel szemben, hisszük és reméljük, hogy a többségi és a kisebbségi társadalom összefogással, kölcsönös erőfeszítésekkel megtörheti ezt az átkos örökséget?
    Amikor áldatlan állapotról, átkos tradícióról beszélek, kitűnik, hogy nem romológusként, szociológusként vagy politikusként kívánok hozzászólni társadalmunk egyik legsúlyosabb problémájához, hiszen nem vagyok a terület szakértője. Evangélikus lelkészként, teológusként keresem a választ a sokunkat egyre közelebbről érintő és kínzó kérdésekre.
    Jézus zseniális terapikus módszerével közelítek a problémához, aki elsőként az alapkérdéssel szembesít: „Akarsz-e meggyógyulni?!” János evangéliumában (5,6) a Mester ezt a kérdést szegezi a harmincnyolc éve beteg, béna embernek, aki hiába várja a gyógyulást a Betesda tavánál. A névtelen beteg őszinte válasza is szinte szállóigévé vált: „Uram, nincs emberem…”
    Különösebb erőltetés nélkül áthangzik ez a dialógus mai, sok tekintetben ugyancsak bénult helyzetünkbe. Mi is évtizedek óta várjuk a csodát, a gyógyulást, többek között a romaügyben is. De vajon tényleg akarunk-e gyógyulni? Nemcsak ők, mi is? Nemcsak mi, ők is? Vajon manapság, szemben az úgynevezett „megélhetési romaügyesek” népes csoportjával, nem éppen azok az elkötelezett emberek hiányoznak a leginkább, akik mindkét oldalon készek végre mozdulni és mozdítani, konkrétan, önzetlenül, áldozatkészen tenni valamit az igazi gyógyulásért?!
    A brüsszeli találkozón számos ilyen elkötelezett hazai szakemberrel találkozhattam, akik a gyógyítva gyógyulás áldott küzdelmére odaszánják az életüket. Hála Istennek egyházunkban is akadnak ilyenek. Közülük hadd emeljem ki Bakay Pétert, egyházunk romaügyi referensét, aki a közelmúltban, egy konferencián provokatív élességgel tette fel a tisztázandó alapkérdést: „Vajon, a cigányság számunkra áldás, vagy átok?! Miért ez a végletes, sarkított megfogalmazás? Talán mert ők maguk, a cigányok is végletesek, szélsőségesek? Egyik pillanatban mindenüket odaadnák, másik pillanatban mindenünket elvennék… Egyik pillanatban önfeledten ünnepelnek, másikban összeomlanak…”
    Köztudott, hogy a cigányok himnuszukban szinte vádolóan perelnek Istennel: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.” Hány évszázad, hány nemzedék keserű tapasztalása csapódik le ezekbe a drámai sorokban?!
    S milyen döbbenetes, hogy a magyar nemzeti himnusz is, végső soron, egy áldásáért könyörgő imádság: „Isten, áldd meg a magyart…” Kölcsey Ferenc költői vallomásában ugyan nem esik szó arról, hogy a magyar nép átok alatt lenne, de balsorsról, bűnhődésről annál inkább…
    Vajon – többek között – nem köthetne össze minket az átokból való szabadulás közös vágya és az áldás utáni őszinte szomjúság?! Lehet, hogy túl radikálisnak tűnik a sarkos felvetés: átok vagy áldás?! Szimpatikusabb, főleg pedig kényelmesebb lenne egy diplomatikus, langyos megoldás: hagyjuk egymást békén... Jól ismert, divatos közhelyek: élni és élni hagyni, békés egymás mellett, egymás nélkül élés…
    De úgy vélem, a mai kiélezett helyzetben már kevés a koegszisztencia, több kell: proegzisztencia, egymásért élés. Egymás elfogadása, befogadása, nem bagatellizálva, nem elhallgatva a feszültségeket is generáló valós különbségeket mentalitásban, kultúrában, tradícióban, értékrendben.
    Meggyőződésem szerint a romák ügye nem csupán társadalmi, politikai, gazdasági, etnikai, oktatási és egyéb szakkérdés. A megoldás felé vezető úton nyilvánvalóan szükség van a komplex, széleskörű együttműködésre. Nélkülözhetetlen az olyan tekintélyes politikai erők támogatása is, mint az Európai Parlament. De lelkészként, teológusként úgy látom: az igazi fordulatnak mindenek előtt a fejekben és szívekben kell megtörténnie, hogy átok helyett áldássá lehessünk egymás számára romák és magyarok.
    Hiszem és remélem, hogy ebben a gyógyító folyamatban az egyházak is fontos segítő szolgálatot tölthetnek be, különösen is a tudatformáló oktatás, nevelés és a személyes pásztorolás, lelkigondozás területén.
    Így válhatunk az áldás közvetítőivé. Ez írhatja csak felül számos kallódó embertársunk keserű tapasztalatát hazánkban, amely a roma himnusz már idézett, keserű soraiban is megszólal: „…örök csavargóvá tettél.” Nem! Mi ezzel szemben kérjük: „Isten, áldd meg a magyart…” és a romát – rajtunk keresztül is! Ez a mi adventi reménységünk, Brüsszelben és Budapesten.

Gáncs Péter