Misszió és/vagy tolerancia

Egyházunk zsinata a napokban tárgyalja a Missziói és Evangélizációs Bizottság által készített dokumentumot, melynek címe: Missziói koncepció egyházunk megújításáért. Ebben a fontos kérdésben nem szeretnék elébe vágni a zsinati vitának és döntéseknek, de útkereső, tájékozódó rovatunkban, mint egykori országos missziói lelkész, szeretném közös gondolkodásra hívni lapunk olvasóinkat. Intonációként idézek néhány mondatot a koncepció bevezetéséből:

„Bár tudtuk-sejtettük, és talán lélekben készültünk is rá, a szembesülés a legutóbbi népszámlálás ránk vonatkozó eredményével sokkolt bennünket. S ki-ki vérmérséklete szerint kezdett vészharang kongatásba, vagy nadrágszíjhúzós tervek megfogalmazásába. Voltak és vannak azonban, akik inkább a kihívást, a feladatot látják az egyébként valóban lehangoló eredményekben. A Mindenható talán még időben figyelmeztetett bennünket, hogy kapjunk észbe, gondolkodjunk el együtt és tegyünk valami előrevivőt. A jó időben kapott figyelmeztetés még a hasznunkra válhat!”

Ugyancsak hasznunkra válhat, ha a közelmúltban tartott kerületi missziói napok ezzel kapcsolatos eredményeit is közkinccsé tesszük. A déli kerületi találkozón hangsúlyosan került elő a téma az egyik szekcióban, ahol a fórum beszélgetést „Misszió és/vagy tolerancia” címmel hirdettük meg.  Már a beszélgetés helyszíne is provokatívan izgalmas volt, hiszen az egykori kiskőrösi zsinagóga telt meg zsúfolásig a téma iránt érdeklődőkkel… 

A fórum a tematikus évből indult ki: 2013 a reformáció és tolerancia éve egyházunkban. Vajon mennyiben tekinthető toleránsnak az a Luther Márton, aki nem tűrte el egyháza bűneit, hanem bátran harcba szállt annak megújulásért? Mennyiben lehet Jézus toleranciájáról beszélni, aki ugyancsak keményen szembe fordult a korabeli vallási élet visszásságaival? Ennek leglátványosabb példája a jeruzsálemi templom megtisztítása…

Egyetértettünk abban, hogy Jézus, valamint olyan igazi követői, mint Luther Márton,  soha nem hunytak szemet az Isten jó rendjét feldúló bűnnel szemben, de ugyanakkor toleráns, irgalmas szeretettel fordultak a bűnös emberek felé: Zákeus, házasságtörő asszony, lator a kereszten és folytathatnánk sort.

Mindezek fényében élesen vetődött fel a tolerancia és/vagy misszió dilemmája. Lehet-e missziói a toleráns egyház, illetve összeegyeztethető-e a tolerancia az egyház missziói küldetésével? Hiszen a misszió nem csupán elhordozni, hanem megváltoztatni akarja a másik embert. „Tegyetek tanítvánnyá minden embert…” (Mt 28, 19) – hangzik az egyértelmű jézusi parancs, amivel az elmúlt vasárnap a prédikáció alapigéjeként is szembesültünk, és minden kereszteléskor felolvassuk. Hogyan lehet toleránsan tanítvánnyá tenni azt, aki másként gondolkozik, aki másban, másképpen hisz, vagy éppen hitetlen? Hogyan kerülhető el, hogy a misszió nem csapjon át agresszióba?!

Fontos, hogy erről a kérdésről pünkösd közelében, a Szentlélek világosságában gondolkozzunk együtt. Éppen Luther Márton Kiskátéja mutatja meg világosan, hogy ki a forrása a szívünkben  ébredő hitnek. Hogyan is tanultuk a konfirmációra készülve? Ismételjük át: „Hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem Őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, Ő világosított meg ajándékaival, Ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben, ahogyan a földön élő egész egyházat is elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben…”

„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel” (Zak 4, 6) – figyelmeztet már az ószövetségi prófécia. Nem mi vezetjük hitre az embereket, nem mi térítjük meg őket, hanem az erő, szeretet és józanság lelke.

De ez a Lélek nem nélkülünk, nem helyettünk, nem tőlünk függetlenül akarja végezni munkáját, hanem minket felhasználva, ha úgy tetszik: bennünk, velünk és általunk is! A misszió mindig kilépést, határátlépést jelent. Először is önmagunk börtönéből, az önző ÉN-ből kell kitörnünk, és elindulnunk a másik ember felé. Erre a bátor kilépésre bíztatott a pünkösdi pásztorlevél is: „erős várainkat vonzó hívogató lelki otthonokká kell formálnunk… Nem elég csupán hazavárnunk a név és arc nélküli hittestvéreket. A pünkösdi Lélek mozgósíthat minket, hogy feltámadott Urunk, a Jó Pásztor nyomában induljunk el mi is az elveszett,  elkallódott, elrejtőzött családtagok felkutatására.”   

Eközben számolnunk kell azzal, hogy a misszió a másik ember olykor „szöges dróttal” védett határainak az átlépését is jelenti. Annak érdekében, hogy ez a határátlépés ne legyen agresszív határsértés, szükséges a tapintatos, ha úgy tetszik toleráns szeretet, amelyik kész a másik meghallgatására és megértésére. Sohasem legyőzni akarjuk a másikat, hanem meggyőzni Isten szeretetével Isten szeretetéről!

Nem könnyű megtalálni ezt a keskeny középutat a közömbös hallgatás és az erőszakos térítgetés között.  Ezen a ponton is Jézus ígéretébe kapaszkodhatunk, aki a küldetést felvállaló apostolainak – de csak nekik! – ígérte meg, hogy „…veletek leszek minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28, 20) 

Mindez hogyan valósul meg? Jézus búcsúbeszédében erről szól: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek (Jn 14, 26)… eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.” (Jn 16, 13)  

Imádkozzunk kitartóan azért, hogy ez a Lélek vezesse bölcs döntésre zsinatunkat, hogy a formálódó missziói koncepció valóban gyülekezeteink, intézményeink, egész egyházunk megújulását segítse elő.