Nápolyt látni, és tanulni

 Nápolyt látni és… Ismerjük a hagyományos folytatást. Én, hála Istennek, nemcsak „túléltem” Nápolyt, hanem sok mindent tanultam is „kistestvéreink” zsinatán. Gyakran megkísért minket a tévképzet, hogy igazán a „nagyoktól” lehet tanulni: németek, skandinávok, amerikaiak… Tény, hogy az olasz evangélikusok hatalmas területen szétszóródva csupán annyian vannak mint egy hazai egyházmegyénk. Ezzel együtt, sok mindenben lehet tőlük példát venni, tanulni. Ebből szeretnék most valamit megosztani, ha úgy tetszik, felkínálok néhány szelet ízletes „nápolyit”J…

Az első pozitív élmény rögtön a nyitó istentiszteleten ért, amit a zsinati ülésnek otthont adó belvárosi szálloda közelében, egy katolikus (!) templomban ünnepeltünk. Az olaszországi egyház kétnyelvű közösség: a lelkészek, gyülekezetei tagok többsége német gyökerű, de egyre többen vannak már „bennszülött” olaszok is. Imponáló volt az a természetes kétnyelvűség, amely az istentisztelet minden részletében és később a zsinat egész munkájában megnyilvánult. Nálunk olykor mintha szinte szégyellnénk azt a gazdagságunkat, hogy a magyar mellett német és szlovák nyelven is megszólalhatnának az énekek, imádságok, Isten igéje…

Összehasonlítva a mi zsinatunkkal feltűnő volt, hogy a komoly munka mellett, amit németes precizitás és az olaszokra különben nem annyira jellemező pontosság jellemzett, igyekeztek ünneppé tenni ezt a három napot. Ennek jegyében az egyik este templomi koncerten vehettünk részt, ahol igazi örömzenét hallhattunk. Ezt követően életre szóló élményt jelentett a közel egy órás vezetett túra a nápolyi katakombák titokzatos föld alatti világában. A San Gennaro egyik kápolnájában tartottuk az esti áhítatot. Ezt ünnepi fogadás követette, melynek keretében Nápoly város polgármestere üdvözölt minket. Külön is köszöntötte az olasz egyház vezetőjét, Holger Milkaut, aki két cikluson át volt az egyház dékánja, és ősztől szolgálatát a drezdai Kreuz-Kirche-ben folytatja majd. De addig még itthon is köszönthetjük, mert hivatalos egyházunk májusvégi zsinatára. Sok tekintetben neki köszönhető az egyházaink közötti partnerkapcsolat kiépítése.

Imponáló a maroknyi olasz egyház nemzetközi kapcsolatrendszere. A zsinati ülésen összesen heten voltunk külföldi vendégek, megfigyelők, akik a rövid köszöntés (Grusswort) mellett igei szolgálati lehetőséget is kaptunk. Én például a Szardinia szigetén szolgáló Kirstin Thile lelkésznővel együtt tarthattam dramatizált reggeli áhítatot János negyedik fejezete alapján. Jákób kútjánál beszélgettünk:  Kirstin  samáriai asszonyként,  én pedig, „fáradt, szomjas vándorként”…

Vendégek érkeztek a szomszédos Ausztriából, Gerhild  Herergesell egyházfőtanácsos asszony, Szlovéniából Geza Ernisa püspök. Képviseltette magát a Martin Luther Bund, Reiner Stahl főtitkár személyében, a bajor evangélikus zsinat alelnöke, Heinrich Götz, az EKD dél-európai felelőse, Michael Schneider egyházfőtanácsos. A legmesszebbről Horst Müller, a Dél-Afrikai Lutheránus egyház püspöke érkezett, aki külön előadást is tartott.

Olaszországi evangélikus testvéreink nemzetközi kapcsolatrendszere is hozzásegíthet ahhoz, hogy számarányukhoz képest jelentős a társadalmi súlyuk. Elfogadottságuk abban is megnyilvánul, hogy hivatalos tagságuknál jóval nagyobb számban ajánlják fel az olasz adófizető polgárok az ELKI javára adótámogatásukat. Ennek is köszönhetően, szórványhelyzetük ellenére,  nincsenek anyagi gondjaik.

A társadalom felé történő kilépés jegyében ezt az esztendőt a reformáció és politika tematikus éveként hirdették meg, melynek központi rendezvényét októberben, Rómában rendezik. Az olasz „Kirchentag” bibliai mottója a jól ismert jeremiási prófécia: „Fáradozzatok a város jólétén…” (Jer 29, 7), főelőadója Margot Kässmann Németországból. Nálunk, ahol még mindig leterhelt szó a politika, és neuralgikus pont az egyház közéleti szerepvállalása, aligha lehetne ilyen témát meghirdetni…

Az idei zsinat fontos feladata volt az új egyházi vezető (dékán) és helyettesének megválasztása, mivel a dékán helyettes, Ulrich Ecker, aki eddig Milánóban szolgált, ugyancsak visszatér Németországba. A zsinati tagság két jelölt közül meggyőző többséggel Heiner Bludau torinói lelkész választotta első számú vezetőként, helyettese pedig Jakob Betz lett, aki Genova-ban szolgál. Ünnepélyes beiktatásukra a nápolyi evangélikus gyülekezet templomában került sor a zsinat záró istentiszteletének keretében.(lásd fotó?)

S végül hadd térjek ki még a fotós, Czutor Veronika személyére is, akinek nápolyi képeit  megnézhetjük egyházunk honlapján. Szinte közhely, hogy a nagyvilágban mindenütt vannak magyarok. Mégis meglepett, amikor a zsinat nyitó ülésén kedvesen magyarul szólított meg egy ifjú hölgy, aki láthatóan a szervező bizottság aktív tagjaként szorgoskodott. Kiderült, hogy önkéntesként menti ki még ősszel Olaszországba, ahol végül az ELKI római központjában talált munkát. Veronika az orosházi gyülekezetből indult, Békéscsabán érettségizett, végzett gyógypedagógus, angolul jól, németül, olaszul egyre jobban beszél. Nyáron készül haza, és komolyan foglalkozik azzal, hogy egyházunkban találja meg a jövőjét. Többek között a tervei között szerepel, hogy esetleg teológiánkon tanuljon tovább.

Veronika „felfedezése” is jól mutatja, hogy milyen rejtett tartalékai vannak kis egyházunknak… Talán nem is kellene oly sokszor lekicsinylő, lesajnáló, állandó jelzőként a „kis” szócskát emlegetni egyházunkkal kapcsolatban.  Olasz testvéreinknél nem tapasztaltam a minket olykor megkísértő kisebbrendűségi komplexust, pedig ők valóban parányi kis szigetekként élnek a nagy katolikus tengerben. 

Vajon miben rejlik ennek a pozitív identitástudatnak a titka? A forrás nem csupán a déli népekre jellemző derűs életöröm. Úgy láttam, ők a gyakorlatban próbálják megvalósítani Csermely Péter hálózatkutató nagyszerű elméletét, mely szerint az evangélikus szigetek együttműködő közösségek hálózatává fejlődhetnek. Ez az olasz és a magyar evangélikusság jövője, amire közös Pásztorunk is bátorít: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot! (Lk 12, 32)