Üzenet az öltözőből

2009. szeptember 20.

Vajon mit sikerült megvalósítani a presbiteri eskü felelős vállalásaiból? Ismerjük-e egyáltalában egyházunk törvényes rendjét, melynek elfogadására és megtartására ígéretet tettünk? Valóban őrizzük és építjük-e gyülekezetünk belső békéjét? Készségesen támogatjuk-e mindebben egyházi elöljáróinkat? Vajon, példásan élünk-e? Miben járunk elöl a gyülekezet szolgálatában? Súlyos, szinte gyónási kérdések ezek, melyekre minden megválasztott és esküt tett presbiternek személyesen kell választ adnia Isten előtt.
    Ha deficites az első félidő mérlege, ha vádol megannyi mulasztásunk, akkor érdemes meghallanunk az első EPOT igei mottójának feloldozó, bátorító üzenetét: „Isten munkatársai vagyunk”. Mesteredzőnk, Pál apostol, nem vádlóan kérdezi: valóban Isten munkatársai voltatok az elmúlt három esztendőben? Sokkal inkább bátorítóan hirdeti a lehetőséget: Isten munkatársai vagyunk, lehetünk az induló második félidőben!
    Őszintén szólva: a mérkőzés állása nem túl biztató, a továbbjutási esélyek erősen kétségesek. A globális gazdasági és morális válság nem csak kívülről szorongatja egyházunkat, de pusztítóan jelen van belülről, gyülekezeteink mindennapos életében is. Ezzel szembesítenek minket a makacs tények, egyházunk, gyülekezeteink sokkoló népmozgalmi és egyéb statisztikai adatai.
    Mit tehetünk mindezzel szemben a következő esztendőkben? Először is tudomásul kell vennünk, hogy a játéktér adott: ott kell játszanunk, ahol Mesterünk pályára küld. Nem a külső körülményekkel, az ellenféllel kell foglalkoznunk: ezek objektív adottságok.
    Amin viszont változtathatunk, és kell is, hogy változtassunk, azok a belső feltételek: a mi személyes felkészültségünk, hozzáállásunk, erőnlétünk, küzdeni tudásunk. Nem lehet arra számítani, hogy majd csak kihúzzuk valahogy ezt a három évet. Nem lehet döntetlenre, tisztes vereségre játszani. Elfogadhatatlan a jól ismert mentegetőzések széles skálája: kis egyház vagyunk, az elmúlt negyven év, a kommunizmus, a kapitalizmus, a korszellem, a gonosz média, a „balsors, aki régen tép” és hasonlók.
    Mindezeket a körülményeket jól ismertük már három esztendővel ezelőtt is, amikor önként igent mondtunk, mi több, esküt tettünk a felelős presbiteri szolgálatra Most Mesterünk szembesít egyéni és közös vállalásunkkal: „Isten munkatársai vagyunk!” Milyen szépen zengett az ének a sportcsarnokban, a nyitóáhítat végén: „Elfogadtál és elhívtál, élő Jézus, Mesterünk. Kegyelem, hogy veled járó tanítványok lehetünk.” (EÉ 475, 1)
    Ezzel érkeztünk meg az EPOT kulcskéréséhez: valóban tanítható tanítványok vagyunk-e? A találkozó során gazdagon bomlott ki a presbiter szó sokrétű tartalma: elöljáró, vén, lelki munkás, küldött... De, mindenekelőtt és -fölött: Krisztussal járó tanítvány, aki hajlandó nap mint nap tovább tanulni a Mesterrel járó élet elméletét és gyakorlatát.
    Nem tudom, kiben mi maradt az első EPOT után. Várjuk az őszinte visszajelzéseket. Lehet, hogy vannak, akik mást vártak. Talán a korábbi országos találkozók felhőtlen fesztiválhangulatát. A „jó nekünk együtt lenni” erőt adó, de kissé önző és gyorsan múló örömét.
    Ám a pestszentimrei „öltözőbe” nem csak ezért hívattunk. Hiszem, hogy ebben az együtt töltött hét órában is kaptunk erőt adó igét, átélhettük a közös éneklés és a testvéri találkozás örömét. De az EPOT másról (is) szólt: a felvállalt szolgálat felelősségéről. A közösen kimunkálandó stratégia megvalósításáról. Arról, hogy mit tehet minden egyes presbiter a maga helyén azért, hogy evangélikus egyházunk valóban az egymással szolidáris gyülekezetek közösségévé formálódjék a közeljövőben.
    Természetesen elképzelhető, hogy akad olyan presbiter, aki nem tudja vállalni a tanítványi összjáték szabályait: a közös tanulás és szolgálat terheit. Erről is esett őszinte szó az öltözőben, az ünneprontás szándéka nélkül. A sportképnél maradva: bátran lehet cserét kérni a félidőben. Ha valaki netán lesérült volna, nem találja a helyét a csapatban, képtelen az összjátékra – becsületesebb, ha cserét kér. Természetesen változatlanul helye van a gyülekezet közösségében, de a presbiterség nem válhat üres formalitássá, örömtelen nyűggé.
    Reméljük, hogy kevesen akarnak élni a csere lehetőségével. Szeretném hinni, hogy a legtöbben megújult reménységgel, ébredő és erősödő tanulási vággyal, felelős küldetéstudattal tértek vissza gyülekezetük küzdőterére.
    Indul, sőt, már meg is kezdődött a második félidő. Talán még nem késtünk el ezzel a közös öltözőbe vonulással, kollektív önvizsgálattal és közös útkereséssel. Valami elkezdődött a pestszentimrei Sportkastélyban, aminek folyatását az egyház Ura megáldhatja. Hála minden közreműködőnek, a remek házigazdáknak; köszönet a lőrinci és imrei csapat vendégszeretetéért!
    Igyekszünk majd lapunk (Evangélikus Élet) presbiteri oldalán feldolgozni a jelenlévőktől érkezett sok-sok kérdést. Így folytatódhat a megkezdett közös gondolkodás, erősítve az evangélikus presbiterek formálódó, szolidáris, tanuló közösségét.

Gáncs Péter