Isten munkatársai vagyunk

2009. április 12.

A jogos kérdésre kérdésekkel válaszolok. Mit tett Jézus feltámadása után? Miért töltött még negyven napot földünkön? Milyen mandátumot adott mennybemenetele előtt tanítványainak?
    Nem azt tette, amit mi logikusnak, szükségesnek és fontosnak tartottunk volna. Nem ünnepeltette győzelmét. Nem állt bosszút gyilkosain. Nem követelt elégtételt, „kárpótlást”. Nem kérte számon hűtlen tanítványait.
    Egyetlen cél mozgatta, hogy jó pásztorként összegyűjtse az övéit, és újra szolgálatba, munkába állítsa őket. Ő elvégezte az Atya által rábízott munkát, a megváltás művét. Ennek örömhírét elvinni a föld végső határáig már az apostolok, a küldöttek munkája.
    Így válhatunk, éppen Krisztus feltámadása gyümölcseként, Isten munkatársaivá. Erről a csodáról himnikus szárnyalással vall levelében Péter apostol: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre…” (1Pt 1,3)
    Tudom, kockázatos, már-már gyanús 2009 húsvétján a válság sújtotta Magyarországon élő reménységről bizonyságot tenni. De vajon azon a kétezer évvel ezelőtti első húsvéton sokkal reménytelibb volt a helyzet Jézus szülőföldjén? Megszállt, leigázott ország. Korrupt, kollaboráns vezetők. Egymással rivalizáló, acsarkodó politikai és vallási pártok. Szétzilált, hitelüket veszített tanítványok...
    Az elsőként elhívott tanítvány, Péter is csúfos kudarcot vallott azon a sötét éjszakán. Nem csoda, hogy húsvét után visszatért régi foglalkozásához, a halászhálóhoz. Joggal gondolhatta, hogy bukásával elveszítette hitelét s ezzel együtt küldetését, „munkahelyét” a Mester mellett. Hogyan is lehetne ő újra emberek halászává, amikor még egy szolgálólány előtt sem merte vállalni Munkaadóját?!
    Az igazi húsvéti meglepetés, hogy a győztes Úr mégsem akarja lecserélni vesztes csapatát. Íratlan törvény: győztes csapaton ne változtass. Ebből következően viszont őrültségnek, biztos kudarcnak tűnik újra pályára küldeni a tizenegy leszerepelt játékost. De a Feltámadott mégis vállalja ezt a rizikót!
    Nem keres új munkatársakat, hanem a régieket szólítja meg újra, Tamástól Péteren át az emmausi tanítványokig. Nincs felvételi teszt, gyorstalpaló átképzés, viszont megfogalmazódnak radikális, szívbe markoló kérdések: „Miért sírsz?” „Kit keresel?” „Miért rémültetek meg?” „Van ennivalótok?” „Szeretsz-e engem?” A Mester kemény diagnózist summázó mondatokkal kezdi meg a csapat gyógyítását, talpra állítását: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek…” „Ne légy hitetlen…”
    Miért ez a töretlen, szinte makacs bizalom a kételkedő, jeleket követelő Tamásokban, a gyáván dezertáló Péterekben, a rezignált, kiégett Kleopásokban? Jézustól idegen a naivitás, nem voltak illúziói tanítványaival kapcsolatban. Ezt támasztja alá, amit János evangéliumában olvasunk róla: „…nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.” (Jn 2,25) Reálisan számolt azzal, hogy mit várhat Judástól, Pétertől és a többiektől.
    De ugyanakkor komolyan számolt az embereken túli végső, igazi realitással, Isten újjáteremtő Lelkének transzformáló erejével. Amikor azon az első húsvétestén zárt ajtókon keresztül belép a dermedt tanítványi kör centrumába, első szava a „Békesség néktek!” féleleműző, görcsoldó köszöntése. Mindezt újjáteremtő, szimbolikus aktus követi: „»Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket«. Ezt mondván rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyetek Szentlelket!«” (Jn 20,21--22)
    Ennek az „elő-pünkösdnek” következő állomása a mennybemenetelekor meghirdetett munkaprogram: „…erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)
    Mindez beteljesedik a feltámadást követő ötvenedik napon, pünkösd ünnepén, amikor a Lélek vihara kisöpri rejtekhelyükről a begubódzó tanítványokat Jeruzsálem utcáira, és hatalmas erővel szólal meg az evangélium, elsőként éppen Péter ajkáról: „Azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, feltámasztotta az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk…” (ApCsel 2,32)
    Isten munkáját mindig összefüggéseiben kell, hogy csodáljuk és hirdessük. Ahogy együtt kell látnunk és láttatnunk a Golgota véres drámáját a nyitott sír csodájával, úgy kapcsolódik húsvét ünnepe pünkösddel is. A Lélek mozdítja meg, kelti életre a száraz csontokat, amint Ezékiel hátborzongató látomása mindezt megígéri és előrevetíti (Ez 37).
    Így válhat húsvét emlékünnepből mai egzisztenciális élménnyé. Az Atya drága áron megváltott gyermekei lehetünk, akiket a Fiú újra pályára küld tanítványi csapatában, hogy a Lélek erejével, élő reménységgel tanúskodjunk Isten újjáteremtő szeretetéről. Ez Isten munkatársainak kiváltságos küldetése, joga és kötelessége. Éljünk vele, éljünk belőle!

Gáncs Péter