„Engedj látom” – nyári olvasónapló
Rossz nyelvek szerint, ha valakit püspökké választanak , az első évben már nincs ideje olvasni, a másodikban írni, a harmadikban pedig már a gondolkodásra sem jut ideje… Igyekszem „felülírni” ezt az ijesztő püspökképet. Ebben az Égtájoló rovat is segítségemre siet, hiszen rákényszerít a rendszeres írásra, ami jó esetben együtt jár a gondolkodással, az olvasással, optimális esetben az „olvashatóssággal” is… (Megjelent az Evangélikus Élet 2014 augusztus 10-i számában)
Reménység szerint, sokak számára a nyár az esetleges utazási és fesztivál élmények mellett könyvélményeket is ajándékoz. Ilyen friss olvasási élményem Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – Márk változat – című regénye, ami az idei könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.
Előrebocsátom: ahogy egy olvasó naplóban ez talán természetes, bőven idézek a regényből. Nem én akarom ugyanis, megfejteni, megmagyarázni a kortárs író könyvét. Sorai önmagukért beszélnek, akinek van füle a hallásra, hallja, olvassa, értelmezze…
Bár a cím egyszerű történetet ígér, ami valóban csupán száz oldal, mégsem nevezném könnyű nyári olvasmánynak. Egy kitelepített család történetén keresztül szembesít a 20. század embertelenségével, amely nem választható el a kor istentelenségétől.
A könyv borítójának fülszövegén Péczely Dóra így próbálja összefoglalni a regény alapkérdését: „…szereplői mind a saját útjukat járják, bár egyetlen szobában élnek. Hogy a kiszolgáltatottság választja el őket, vagy eleve el vannak választva egymástól, azt csak az Isten tudja. Mindegyikük magányos. Az Isten is: a Mennyben, a kereszten, a káromló szavakban, az imákban és a saját történetében.”
Lehet-e kapcsolatba kerülni ezzel a „magányos” Istennel, akinek „titokzatossága nem olyan, mint egy kabát, amelyet fölvesz, levesz. A titok bele van zárva az Istenbe…”(14)? Döbbenetes szimbólum, hogy a történet „elbeszélője” a süketnéma kisebbik fiú, aki részben a nagymama hatására szeretne kommunikálni a „szomorú, boldog Istennel” (17). Ezért próbál kontaktust teremteni a falon függő Krisztus-képpel: „Tudom, hogy egy kép nem tud beszélni, néha mégis odanézek, hátha. Várok valamit a Kisjézustól. Hogy Jézus csöndje megszólal. Istengyermek. Én is Isten gyermeke vagyok. Ha részeg az apám, ez mindig eszembe jut. Néha jobb volna, ha csak én volnék Isten gyermeke, de sajnos mindenki az. A bátyám is. Az apám is Isten gyermeke. Rá is fér. A rendőrök is, ami hát elég furcsa. Meghökkentő. Vagyis Isten eléggé furcsa, meghökkentő. Mondja bátyám, kifürkészhetetlen. Én azért fürkészem.” (24)
Ennek érdekében folytat imaharcot, küzd az Isten-csönddel: „Vannak nagy csöndek. A szó nélküli Isten és az istentelen szó, ez a csönd.” (25) Ha Isten elnémul, az ítéletes csendben megkísértenek az olyan istentelen szavak, amelyeket Róza néni fogalmaz meg cinikus bölcsességgel: „Békén kell hagyni az Istent. Nem szabad bosszantani, mert akkor fültövön vág...(52)
De miért is szólalna meg Isten egy olyan világban, amelynek gyilkos betegségét egyetlen tömör mondattal így summázza a fiú: „Az én apám nem vadászott, őt vadászták.” (73.) S ez a tragikus diagnózis nem csak a 20. századra igaz, a világháborúk, a holokauszt sötét korára, hanem a 21. századra is. Elég megnézni egy híradót: ukrajnai, gázai embermészárlás… Csoda, hogy az „Isten nem tud kacagni”?! (32)
Nem véletlen, hogy az Isten-kereső, Istennel, pontosabban fogalmazva, talán inkább az istenképeivel tusakodó író a könyv első harmada után egyre intenzívebben szövi bele regényébe Jézus szenvedéstörténetét, a Márk változat szerint. A veretes Károli-szöveget meglehetősen szabadon kezeli Eszterházy Péter. A jól ismert történet izgalmas, új megvilágításba kerül azáltal, hogy Jézus az evangélista helyébe lépve, egyes szám első személybe szólal meg benne, először a 35. oldalon: „És amikor berontott vala az setét, elmenék az tizenkét tanítványokkal. S mikor letelepedénk volna, és ennénk, mondám: Bizony mondom néktek, egy tiközületek elárul éngemet, ki énvelem eszik. És azok kezdének szomorkodni és nekem egyenként mondani: Én vagyok-é?” (35)
„Most akkor melyikünk a Júdás?” (35) – teszi fel a mindannyiunkat kíméletlen önvizsgálatra kényszerítő kérdést az író.
A hiteles válasz csak olyan őszinte imádságban születhet meg, amelyet a 83. oldalon olvashatunk. Számomra ez a könyv csúcspontja, személyes imaéletünket is gazdagíthatja ez a drámai könyörgés:
„Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek. Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam. Noha nem akarom csüggedten tudomásul venni – s magamat, se a bűnösségemet, se téged. De be se akarok csapni senkit. Legföljebb téged.
Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el.
Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én?
Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.”
Hogyan tovább?? Van tovább? Az ima segélykiáltására az utolsó, a 100. oldalon kaphatunk választ. Sokat sejtető, hogy az utolsó szó Márk evangéliumáé, a sajátos Eszterházy-fordítás szerint:
„Ekkor pedig nagy felszóval kiáltván meghalék. És a templom kárpitja kétfelé hasada, felitől fogva mind az alsó részeig. És amikor látta volna az centúrió, ki nékem ellenében áll vala, hogy én felszóval kiáltván holtam volna meg, monda: Bizony, ez ember Istennek fia vala. Szent Márk írása szerint való evangélium. Jézus Krisztusnak, az Isten fiának Evangéliumának kezdeti. Mint meg vagyon írva az prófétáknál: Íme, én elbocsátom az én követemet az te orcád előtt, ki megkészíti az te utadat te előtted. Kiáltó szó az pusztában:
Nincs vége. Ez a befejezés.”
Íme, Eszterházy Péter „imameghallgatása”. Netán „titkos hitvallása”? Nem tudom. Remélem, egyszer majd személyesen is megkérdezhetem erről…
Addig is: vedd és olvasd, ne csak Eszterházyt, a Márk-változatot is!
