Ökumenikus „piknik” kérdőjelekkel
Az idei imahetet előkészítő kanadai testvéreink remek ötlete volt a lelki ajándékok ökumenikus cseréje. Nem tudom, hány helyen fogadták meg a programfüzetben olvasható javaslatot, mely szerint a liturgia keretében „a különböző egyházak képviselői előrehozzák azokat a saját felekezetükre jellemző tárgyakat, amelyek hozzájárulnak az egész keresztény közösség gazdagodásához.”
Ez a gazdagság az országos megnyitó istentiszteleten Fischl Vilmosnak, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa főtitkárának felvezetésével a következőképpen jelent meg a Kálvin téri református templomban felállított asztalon: „Hálásan fogadjuk el római katolikus egyház ajándékát, amely egy Szűz Mária Kisjézussal ikon, a református egyház ajándékát, amely egy csillag, az evangélikus egyház ajándékát, mely egy kereszt, a baptista egyház ajándékát, mely egy biblia, a pünkösdi egyház ajándékát, mely egy galamb-szimbóluma, a metodista egyház ajándékát, mely egy úrvacsorai kehely, a magyarországi orthodox exarchatus konstantinápolyi egyetemes patriarchatus ajándékát, mely egy ikon, a Szent Margit Episzkopális/anglikán egyház ajándékát, mely egy imádságos könyv, a görög katolikus egyház ajándékát, mely egy díszes Evangéliumos könyv…”
Valójában ennek az ökumenikus pikniknek a lehetőségről szól az imahét: Istentől kapott ajándékainkat megmutatjuk, felkínáljuk egymásnak és megosztjuk egymással. Ugyanakkor nem volt könnyű feladat megtalálni az egyes felekezetekre leginkább jellemző ajándékokat. Igaz, hogy élnek bennünk sablonos elképzelések, de ezek egyben veszélyt is jelenthetnek, hiszen erős a kísértés, hogy felszínesen „beskatulyázzuk” egymást. Stereotip látással szemlélve természetesnek tűnik, hogy az ikon csak az ortodoxoké, a Mária-kép a katolikusoké, a csillag a reformátusoké, a galamb a pünkösdieké…
No de akkor: kié a biblia, kié a kereszt?! Nyilvánvaló, hogy nemcsak egymástól megkülönböztető felekezeti „védjegyeink” vannak, hanem hála Istennek, akadnak közös ajándékaink is, amelyeket együtt kellene megosztanunk az egész világgal. Éppen a keresztről szóló evangélium a legnagyobb, továbbadásra kapott kincsünk!
Nem véletlen, hogy a ökumenikus mozgalom egyfajta missziói ébredésből indult el, amikor eleink újra felfedezték, és végre komolyan vették Jézusnak értünk is elmondott főpapi imádságát: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17, 20-21)
Az ökumenikus közeledés sohasem lehet öncél, hanem Jézus Krisztus misszió parancsából fakad. Ugyanis csak akkor van esélyünk arra, hogy „tanítvánnyá tegyünk minden népet”, ha mi is a Mester tanítványai maradunk. Ha nem azt vizsgáljuk, hogy ki a nagyobb, hanem készek vagyunk együtt Tőle tanulni, Vele járni, Belőle, Általa élni.
De vajon tudunk-e együtt táplálkozni Belőle? Ha az ige mindennapi kenyerére gondolunk, akkor bátran válaszolhatunk igennel erre a fontos kérdésre. Az imahét egyik gazdagító élménye, hogy milyen sokféleképpen lehet „szeletelni, ízesíteni, tálalni” a bibliai üzenetet. Ugyanakkor a piknikasztal sokszínű látványa, különösen is az ott látható kehely eszünkbe kell, hogy juttassa a keresztény közösség hasadásának legnagyobb botrányát, közösségképtelenségét, amiről így vallottunk az ökumenikus liturgiában: „Amikor Krisztus megtöretett testeként járunk az úton, fájdalommal tapasztaljuk, hogy még mindig képtelenek va¬gyunk a kenyér megtörésében együtt részesedni. Siettesd a napot, amikor végre az Úr asztalánál is megvalósítjuk a tel¬jes testvériséget!”
Hogyan tudjuk siettetni ezt a várva várt napot? Kézenfekvő, hogy imádkozzunk érte. De ne gondoljuk, hogy Isten feladata helyrehozni azt, amit a mi okoskodásunk szakított szét. Nem szabad, hogy beletörődjünk abba, hogy éppen az választ el minket, amiben összetartozásunk legmélyebb titka, forrása rejlik. Egészen addig hamisan cseng ajkunkon a „testvér” megszólítás, amíg Krisztus testében és vérében nem tudunk együtt részesedni. Ugyanakkor remélem, hogy az idei imahéten az ökumenikus ajándékok sokhelyütt megvalósuló cseréje ismét egy szerény lépést jelenthet az úrvacsorai, az eucharisztikus közösség felé.
Végül hadd áruljak el egy kissé illúzióromboló kulisszatitkot, amit persze valószínűleg a legtöbben sejtenek. A Duna Televízió által is közvetített felemelő nyitó istentisztelet után rögtön lebontottuk a „piknikasztalt”. A résztvevő egyházak képviselői hazavitték a hozott ajándékot, hiszen mit is keresne egy ikon, vagy akár egy feszület a Kálvin téren? Így, én is fogtam a „magam keresztjét”, és visszahoztam a püspöki hivatalba, az íróasztalomra. Ha ezentúl rátekintek, mindig eszembe juthat majd, hogy ez a kereszt állt ott az ökumenikus asztal közepén, 2014. január 19-én, a Kálvin téren.
Közös Urunk ezen szenvedett értünk, és még szenvedése közben is imádkozott. Többek között azokért is, akik a hóhérai voltak, de „felülről egybeszőtt” köntösét nem merték szétszakítani… A halott Jézus akár részekre osztható lenne, de Isten felülbírálta a gonosz emberi ítéletet, és húsvét hajnalán feltámasztotta a juhok nagy Pásztorát, aki még aznap elindult, hogy egybeterelje szétszóródott, elbitangolt juhait Jeruzsálemtől Emmauson át egészen a Tibériás taváig.
Ő ma is meghallja népe segélykiáltását: „Nyájad, lásd mint széled el, Eggyé lenni képtelen. Te gyűjtsd össze népedet, Veszni tért híveidet! Segíts, Urunk” (Evangélikus Énekeskönyv 265, 3) Ebben a pásztori szolgálatban lehetünk mi is bojtárok, terelő kutyák, és nemcsak január harmadik hetében…
