Rosszkedvünk tele

2010. február 14.

De azért nem szeretnék lemondani a méregtelenítés mintájára kreált kifejezés, a keserűtlenítés használatáról sem. Meglehet, a számítógép nem ismeri ezt a szót, de mi gyakran szenvedünk magunk és mások elkeserítő, mérgező keserűségétől. Úgy tapasztalom, igencsak szükségünk van a keserűség burjánzó gyökereinek visszavágására egyházunkban éppúgy, mint a világban. Az apostol is figyelmeztet arra, hogy „a keserűségnek gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön” (Zsid 12,15).
    Nemcsak a különböző vírusok ellen kell védekeznünk, hanem a keserűség ön- és közveszélyes fertőző mérgével szemben is. Elég rosszkedvünk teléből, elég a mínuszokból, elég a H1N1 körüli hisztériából. Elég a szívbemarkoló hírekből, melyek szerint az idei télen már közel százan (!) fagytak meg hazánkban. Pedig nem volt se természeti katasztrófa, se háború, de annál inkább tombol az önzés, a közöny embertelensége. Kain-utódok cinikus védekezése hangzik: „Talán őrizője vagyok én a testvéremnek?”
    Egy hosszú, kemény tél utolsó hónapjában szomjazva áhítjuk a remélt új tavaszt. Rosszkedvünk telét, a szívek fagyos keménységét elűző frissítő, éltető böjti szelekre várunk.
    De vajon tehetünk-e mi magunk is valamit a keserűtlenítés, a méregtelenítés gyógyító folyamatának elősegítéséért? Lehet-e valamiképpen sürgetni a tavasz érkezését?
    Természetesen nem mi hozzuk el a kikeletet, de kényelmes, sőt gyáva hazugság azt állítani, hogy teljes tehetetlenségre lennénk kárhoztatva. Újra csak érdemes az apostol tanácsára figyelnünk: „...a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg…”
    Ki ne ismerné közölünk ezt a megroggyant állapotot? Emberek megkeserítik az életünket. Körülmények, elvárások szorító hálójában vergődünk. Fogy az erő, a türelem. S ami még rosszabb: alig pislákol már a hit, fakul a remény, kihűl a szeretet. Így növekszik fel bennünk, gyakran szinte észrevétlenül, a keserűség gyökere, és így leszünk mi magunk is egyre keserűbbek.
    Ez a fajta keserűség ugyanis miközben másokat fertőz, és kárt okoz, minket magunkat is mérgez. Amíg egy mérgező növény vagy állat csak környezetét fenyegeti, de saját mérgével szemben immúnis, addig a mi keserűségünk bennünket is mardos és tönkretesz.
    A keserű embertől szenved a környezete, de ő is szenved önmagától. Az apostol szerint a kiút ebből a csapdából – a szó szoros és átvitt értelmében – a kezünkben van. Az Isten felé emelt, kitárt, üres, imádkozó kezek újra összeköthetnek az élet, a hit, a reménység és a szeretet forrásával.
    A „Kezeket fel!” kirablásunkra készülő emberek életveszélyes, durva fenyegetéseként közismert. De lehet a megajándékozásunkra készülő Isten biztató felhívása is. Ez az imádságra bátorító szó a keserűtlenítés, méregtelenítés gyógyító, életmentő folyamatának első lépése, nyitánya.
    Igaz, hogy az imahét már mögöttünk van, de a feltámadott Úr előttünk jár. Ugye, még emlékszünk: az idei imahéten útitársként szegődött mellénk az emmausi országúton. Elkísért minket, mai, gyakran megkeseredett tanítványokat egészen addig, ahová mi igyekszünk. De Ő onnan „tovább akart menni” (Lk 24,28). Ezzel provokálta ki az őszintén felszakadó fohászt a szavai által átforrósodott tanítványi szívekből: „Maradj velünk…” Erre válaszol Jézus az asztalközösségben megtört kenyér ajándékával, mely nyomán megnyílnak a vaksi tanítványi szemek. Elszáll a reményvesztett keserűség, emelkednek a lankadt kezek. Erőre kapnak a roskadt térdek. Friss lendülettel indulnak a korábban megfáradt lábak a többiek felé, hogy kölcsönös bizonyságtétellel űzzék el a keserűség árnyait hitükből és életükből.
    Íme, a gyógyulás útja, a felnövekvő keserűség ellenszere: dialógus Jézussal, a vele való közösség megélése és felszabadult tanúságtétel minderről. A hamarosan ránk köszöntő szent negyven nap is erre kínál lehetőséget. A böjti időszak nemcsak Jézus keresztjéig vezet el, hanem túlsegít a Golgotán, egészen a feltámadás öröméig. Mert Jézus ma is tovább akar menni, ő ma is előttünk jár.
    Hitünknek, reménységünknek ezt a talán legfontosabb titkát nehéz emberi szavakba önteni. Néha egy művész prófétai víziója többet tár fel ebből, mint hittankönyvek, teológiai lexikonok sokasága. Ezért jelent nekem sokat a békéscsabai Nagytemplom új oltárképének örömüzenete: a kereszten szenvedő Jézus alakja mögött felragyog Krisztus új világának ragyogó színpompája. Mert Jézus tovább akar menni!
    Kezeket fel!
    Keserűség el!
    Ébredjünk a hosszú és nyomasztó téli álomból!
    Rosszkedvünk tele már a végét járja!

Gáncs Péter