Kikötőbe, magyar!

2010. május 9.

Kiket várunk a bonyhádi, a kissomlyói és a salgótarjáni kikötőkbe? Mindazokat, akik szeretnének partra szállva biztos talajt érezni a talpuk alatt. Várjuk mindazokat, akik támaszt, kapaszkodót, a reménység horgonyát keresik. Hívjuk azokat is, akik az élet viharai közepette egy kis pihentető szélcsendre vágynak. Bátran jöhetnek azok is, akiknek csónakja, vitorlája javításra szorul, akik friss üzemanyagot akarnak tankolni, vagy egyszerűen csak igazi közösségi élményre, egészséges örömre szomjaznak.
    Talán megbocsátható annyi déli elfogultság, hogy a bonyhádi kikötőről részletesebben is szólok, hiszen lapunk előző számának címoldalán olvashattunk az átadási ünnepségről. Megkockáztatom, kevés egyházi vezetőnek adatik meg, hogy evangélikus atlétikai centrum avatásán prédikáljon. Lassan hétéves püspöki szolgálatom páratlan élménye volt ez a hétfő délutáni ünnep. Már az esemény időzítése is zseniális volt, hiszen a Jubilate – az örvendező gyülekezet – vasárnapja által intonált hét első munkanapján vehettük birtokba az ország második legnagyobb atlétikai csarnokát. Az örömünnep szekuláris kontextusa is izgalmas volt, hiszen az előző napi parlamenti választások egyértelmű végeredménye új, reményteljes jövőt ígér az egész ország számára. Ahogy ezt a hely szelleméhez igazodva megfogalmaztam: reméljük, hazánkban az elkeseredett iszapbirkózást felváltja a kölcsönös bizalmon alapuló csapatjáték…
    Igazán csak az tudja értékelni ezt a bonyhádi feltámadási csodát, aki ismeri a csarnok korábbi állapotát. Amikor az elmúlt évben először jártam ott terepszemlén, őszintén szólva katasztrófaturistának éreztem magam. Szívszorító látvány volt az egykor százaknak munkahelyet biztosító üzemcsarnok siralmas állapota. Szorgos emberkezektől megfosztott, pusztulásra ítélt gépek, rajtuk: félbehagyott cipők. Szemét és omladozó falak – mind-mind akár egy némán is kiáltó halálsikoly. Kriptaszag, az enyészet visszafordíthatatlan, fagyos lehelete csapott meg, felidézve a hátborzongató ezékieli látomást a száraz csontokról…
    De, hála Istennek, ma is akadnak prófétai látással és lélekkel megajándékozott vezetők. Ilyen a bonyhádi gimnázium igazgatója, Ónodi Szabolcs, aki felfedezte a halálra ítélt cipőüzem romjaiban az első hazai evangélikus atlétikai csarnok lehetőségét.
    Őszintén meg kell vallani: kevesen hitték, hittük, hogy ez az álom éppen gazdasági világválság, az oktatási intézmények, különösen is az egyházi iskolák alulfinanszírozásának vészterhes korszakában megvalósulhat. De Ónodi Szabolcs mert nagyot álmodni! Hite, kitartása, kreativitása – a szó szoros és átvitt értelmében – minden követ megmozgatott az ügy érdekében. Ismét bebizonyosodott: a felülről megáldott összefogás minden külső nehézséget leküzdő csodákra képes.
    Legyen ez bátorító örömüzenet gyülekezeteink, intézményeink számára éppen úgy, mint szebb jövőt áhító hazánk számára. Ebben az összefüggésben érdemes újra felidézni legalább hármat Klaus Douglass immár klasszikussá vált 96 téziséből:
    „A pénzügyi és személyi gondoknál is nagyobb baja egyházunknak, hogy nincsenek álmaink.
    Az álmok nem irreálisak, csak egy másfajta realitásban gyökereznek.”
    S talán a legfontosabb és legaktuálisabb tézis, amire a bonyhádi feltámadási csoda is megtaníthat minket: „Álmainknak elég merészeknek kell lenniük ahhoz, hogy Istennek helye legyen bennük.” (Klaus Douglass: Az új reformáció: 89. 90. 93. tétel. Kálvin Kiadó, 2005)
    Így merjünk merész imádságokkal, álmokkal és reménységgel készülni a közelgő egyházkerületi missziói napokra is. Biztos, védett kikötők várnak ránk, akár Bonyhád, akár Kissomlyó, akár Salgótarján felé veszünk irányt.
    Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a hajó nem időzhet sokáig a kikötő védettségében, hiszen küldetése a nyílt tengerre szól. Hisszük és reméljük, hogy a következő szombaton, a missziói napok záróáldása után mindhárom kerületi kikötőből százak (ezrek?) fognak megújult hittel és erővel, friss örömmel és élő reménységgel útra kelni a nyílt tengeren közelebbi és távolabbi célok felé. Bízom benne, hogy a kapott áldásokkal már útközben sokakat megörvendeztethetünk, és bőven jut majd a nap ajándékaiból a hazai kikötőknek, az otthoni gyülekezeteknek is.
    Jó szelet kívánok!
    A Lélek szele segítsen, őrizzen és vezessen minket az úton!
    Ő adjon reménykedő érkezést, áldott töltekezést, örömteli hazatérést!

Gáncs Péter