Kikötőbe, magyar!
Kossuth apánk szállóigévé vált buzdításával – „Tengerre, magyar!” – a tenger felé akarta mozgósítani népünket. Sajnos, immár kilencven esztendeje, csak Balatonunk maradt, viszont akad tengernyi kérdésünk és kétségünk, melyek között jó lenne biztos válaszra, kikötőre találnunk. Érdemes hát meghallanunk a hívogató szót, amely a következő hét szombatján, az egyházkerületi missziói napok apropóján, „biztos, védett kikötőbe” invitál.
2010. május 9.
Kiket várunk a
bonyhádi, a kissomlyói és a salgótarjáni kikötőkbe?
Mindazokat, akik szeretnének partra szállva biztos talajt érezni a
talpuk alatt. Várjuk mindazokat, akik támaszt, kapaszkodót, a
reménység horgonyát keresik. Hívjuk azokat is, akik az élet
viharai közepette egy kis pihentető szélcsendre vágynak. Bátran
jöhetnek azok is, akiknek csónakja, vitorlája javításra szorul,
akik friss üzemanyagot akarnak tankolni, vagy egyszerűen csak igazi
közösségi élményre, egészséges örömre szomjaznak.
Talán
megbocsátható annyi déli elfogultság, hogy a bonyhádi kikötőről
részletesebben is szólok, hiszen lapunk előző számának
címoldalán olvashattunk az átadási ünnepségről.
Megkockáztatom, kevés egyházi vezetőnek adatik meg, hogy
evangélikus atlétikai centrum avatásán prédikáljon. Lassan
hétéves püspöki szolgálatom páratlan élménye volt ez a hétfő
délutáni ünnep. Már az esemény időzítése is zseniális volt,
hiszen a Jubilate – az örvendező gyülekezet – vasárnapja
által intonált hét első munkanapján vehettük birtokba az ország
második legnagyobb atlétikai csarnokát. Az örömünnep szekuláris
kontextusa is izgalmas volt, hiszen az előző napi parlamenti
választások egyértelmű végeredménye új, reményteljes jövőt
ígér az egész ország számára. Ahogy ezt a hely szelleméhez
igazodva megfogalmaztam: reméljük, hazánkban az elkeseredett
iszapbirkózást felváltja a kölcsönös bizalmon alapuló
csapatjáték…
Igazán csak az
tudja értékelni ezt a bonyhádi feltámadási csodát, aki ismeri a
csarnok korábbi állapotát. Amikor az elmúlt évben először
jártam ott terepszemlén, őszintén szólva katasztrófaturistának
éreztem magam. Szívszorító látvány volt az egykor százaknak
munkahelyet biztosító üzemcsarnok siralmas állapota. Szorgos
emberkezektől megfosztott, pusztulásra ítélt gépek, rajtuk:
félbehagyott cipők. Szemét és omladozó falak – mind-mind akár
egy némán is kiáltó halálsikoly. Kriptaszag, az enyészet
visszafordíthatatlan, fagyos lehelete csapott meg, felidézve a
hátborzongató ezékieli látomást a száraz csontokról…
De, hála Istennek,
ma is akadnak prófétai látással és lélekkel megajándékozott
vezetők. Ilyen a bonyhádi gimnázium igazgatója, Ónodi
Szabolcs, aki felfedezte a halálra ítélt cipőüzem romjaiban
az első hazai evangélikus atlétikai csarnok lehetőségét.
Őszintén meg kell
vallani: kevesen hitték, hittük, hogy ez az álom éppen gazdasági
világválság, az oktatási intézmények, különösen is az
egyházi iskolák alulfinanszírozásának vészterhes korszakában
megvalósulhat. De Ónodi Szabolcs mert nagyot álmodni! Hite,
kitartása, kreativitása – a szó szoros és átvitt értelmében
– minden követ megmozgatott az ügy érdekében. Ismét
bebizonyosodott: a felülről megáldott összefogás minden külső
nehézséget leküzdő csodákra képes.
Legyen ez bátorító
örömüzenet gyülekezeteink, intézményeink számára éppen úgy,
mint szebb jövőt áhító hazánk számára. Ebben az
összefüggésben érdemes újra felidézni legalább hármat Klaus
Douglass immár klasszikussá vált 96 téziséből:
„A pénzügyi és személyi gondoknál is nagyobb baja
egyházunknak, hogy nincsenek álmaink.
Az álmok nem irreálisak, csak egy másfajta realitásban
gyökereznek.”
S talán a legfontosabb és legaktuálisabb tézis, amire a bonyhádi
feltámadási csoda is megtaníthat minket: „Álmainknak elég
merészeknek kell lenniük ahhoz, hogy Istennek helye legyen bennük.” (Klaus Douglass: Az új reformáció: 89. 90. 93. tétel. Kálvin
Kiadó, 2005)
Így merjünk
merész imádságokkal, álmokkal és reménységgel készülni a
közelgő egyházkerületi missziói napokra is. Biztos, védett
kikötők várnak ránk, akár Bonyhád, akár Kissomlyó, akár
Salgótarján felé veszünk irányt.
Természetesen
tisztában vagyok azzal, hogy a hajó nem időzhet sokáig a kikötő
védettségében, hiszen küldetése a nyílt tengerre szól. Hisszük
és reméljük, hogy a következő szombaton, a missziói napok
záróáldása után mindhárom kerületi kikötőből százak
(ezrek?) fognak megújult hittel és erővel, friss örömmel és élő
reménységgel útra kelni a nyílt tengeren közelebbi és távolabbi
célok felé. Bízom benne, hogy a kapott áldásokkal már útközben
sokakat megörvendeztethetünk, és bőven jut majd a nap
ajándékaiból a hazai kikötőknek, az otthoni gyülekezeteknek is.
Jó szelet kívánok!
A Lélek szele segítsen, őrizzen és vezessen minket az úton!
Ő adjon reménykedő érkezést, áldott töltekezést, örömteli
hazatérést!
Gáncs Péter