Böjti remények

2009. március 1.

Talán meglepő a most induló böjti időszakot összekapcsolni a reménységgel. Különösen is a mai szekuláris kontextusban, amikor senki sem tudhatja, hogy milyen hosszú böjt után remélhetünk majd végre feltámadást. Ugyanakkor nem árt tisztázni, hogy a böjt nem tévesztendő össze a megszorításokkal, az önkéntes vagy kényszerű fogyókúrával. Szabad ma is komolyan venni az ősi bölcsességet és tapasztalást, mely szerint a test böjtje a lélek lakodalma lehet.
    De ehhez merőben új látásra, meglátásra van szükségünk, amely életünk krízishelyzeteiben pozitív esélyt remél a megújulásra. Ennek a merőben új életszemléletnek a felfedezéséhez segítséget kaphatunk olyan bölcs mesterektől is, mint például az Augsburgban élő Guido Kreppold. A kapucinus szerzetes és pszichológus könyve a Bencés Lelkiségi Füzetek sorozat kertében jelent meg A válságok – életünk fordulópontjai címmel (Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2006).
    Néhány elgondolkoztató mondat az alig százoldalas könyvecskéből: „A válság nem a remény végét jeleni, hanem az élet új dinamikájának kezdetét... A válság nem feltétlenül szerencsétlenség; sok ember életében inkább új, gyümölcsöző irányultság kezdete.” A következő meglepő vallomás akár bátorítás is lehet a böjti önvizsgálatra: „A válság jelentette a nagy fordulópontot életünk kívülről befelé haladó irányultságában, felismertük sok korábbi törekvésünk üres és sekélyes voltát, felfedeztük a csend, a meditáció, az ima és mély beszélgetés értékét...”
    Böjt a tisztázódás, a letisztulás, a testi-lelki-szellemi méregtelenítés lehetőséget kínálja, amikor rátalálhatunk a Jézusban nekünk ajándékozott „egy szükségesre”.
    A 2009. esztendő többek között felveti a rendszerváltás óta eltelt két évtized őszinte, kritikus és önkritikus elemzésének lehetőségét és szükségét. Vajon a negyvenéves „kényszerböjt” után miként éltünk a reánk zúduló lehetőségek bőségével? Új intézmények, új struktúra, új szolgálati területek – vajon bölcsen és felelősen sáfárkodunk-e velük? Mi motiválta döntéseinket? Vajon mindig le tudtuk-e győzni a hamis nosztalgia, a restaurációs hatalomvágy kísértéseit? Megtaláltuk-e Istentől kapott sajátos küldetésünket, evangélikus színünket, identitásunkat? Vagy inkább a két nagy testvéregyház farvizén manőverezgetünk? Növekedtünk-e a krisztusi értékekben, vagy inkább csak mértéktelenül fogyasztva elhíztunk? Magunkra szedtük egy elméretezett intézményrendszer és egyházi struktúra túlsúlyát? S mindeközben gyülekezeteink sok helyütt elfogynak...
    Nem véletlen, hogy az esperesi tanács márciusi ülésén újra napirendre kerül az egyházi struktúra karcsúsításának kérdése. A válság hatására, körülöttünk az egész világ az egyszerűsítés, a felesleges terhek leépítése felé mozdul. Fogyasszunk kevesebbet! Éljünk egyszerűbben! Tartsunk mértéket! Gazdálkodjunk felelősebben korlátozott forrásainkkal! Óvjuk, őrizzük a teremtett világot! Mindezek nem csupán üres jelszavak, hanem az értelmes túlélés, a felelős továbblépés egyedül járható útjai. Erre rátalálni, erre segíteni, erre vezetni a reánk bízottakat – egyházunknak is mindennapos küldetése és felelőssége.
    Apropó – egyházi struktúra. Ebből a szempontból is hasznosak voltak a közelmúlt találkozásai osztrák, illetve szlovák egyházi vezetőkkel. Tudom, hogy a szomszéd rétje mindig zöldebbnek látszik, de matematikai tény, hogy mindkét, hozzánk hasonló nagyságú vagy kicsiségű egyház jóval egyszerűbb struktúrában működik. A számok önmagukért beszélnek: Ausztriában egy püspök felügyeletével nyolc szuperintendentúrában élnek a gyülekezetek, míg Szlovákiában két egyházkerületben tizennégy esperesség működik. Emellett a mi három egyházkerületes, tizenhét egyházmegyés modellünk bizony enyhén túlsúlyosnak tűnik.
    Jól tudom, hogy nem a szervezeti reformok elevenítik meg az egyházat, de a felesleges struktúrák plusz terhet, koloncot jelenthetnek. Akadályozhatják a Lélek megújító munkáját, aki – reménységünk szerint – szeretné továbblendíteni egyházunk gyakran veszteglő hajóját.
    Kívánatos és egészséges lenne, ha nem külső kényszerből (állami támogatások beszűkülése), hanem belső felismerésből indulnánk el a karcsúsító, lényeglátás felé vezető böjti úton.
    A továbbgondoláshoz hadd idézzek még néhány, impulzust adó, provokáló címet Guido Kreppold könyvéből: „A válságból fakadó esélyek... Csak az változik, aki hagyja magát megérinteni... A mélységben kerülünk közel egymáshoz... A mélyben következik be a fordulat...”
    Kicsit cinikusnak tűnik a kérdés, de megkockáztatom: vajon nem vagyunk még/már eléggé mélyen ahhoz, hogy végre megforduljunk, klasszikus bibliai kifejezéssel: megtérjünk?! Csak így kerülhetünk közelebb Urunkhoz, aki a mélységben is ott van mellettünk!
    S vajon mikor jövünk rá arra, hogy a mélységből nem egymást letiporva lehet kijutni, hanem egymást segítve? Egymás torka helyett, inkább egymás kezét kellene keresnünk és megszorítanunk. Vajon mennyiben vesszük komolyan a jézusi mandátumot, mely szerint reánk bízatott a békéltetés szolgálata? Nemcsak szlovák--magyar, roma--magyar, de magyar--magyar relációban is...
    Hogy mindehhez kevés az erőnk? Gyönge a szeretetünk, sápadt a reménységünk? Pontosan ezért kapjuk az áldott böjti időt, hogy a mélyre evezve, felfelé, befelé és egymás felé fordulva újratöltsük életünk kimerült forrásait.
    Ebbe az irányba segítenek a többször idézett könyvecske záró sorai is: „A válság rákényszerít arra, hogy felfedezzük életünk házának alsó szintjét is. Általában nem is sejtjük, milyen addig ismeretlen kincsek rejlenek ott – életenergia, elképzelések, ösztönzések –, amelyek értelmet adhatnak az életnek... A válság könnyen megbéníthatja az életet. Ha azonban megértjük üzenetét, új minőséget adhat neki.”
    Böjt első vasárnapjának névadó zsoltára is bátorítóan provokál minket: „Ha kiált hozzám, meghallgatom...” (Zsolt 91,15)

Gáncs Péter