A gyermekek szabadok?
Vége a tanévnek, itt a szabadság! Már akinek! – sóhajthatnak fel keserűen sokan. Hiszen nem kevés azok száma, akiknek anyagi, egészségügyi vagy egyéb okból a nyár sem a várva várt boldog szabadság ideje. Vajon mit kezdhetnek ők a címben idézett jézusi ígérettel, mely szerint: „Akkor tehát a fiak szabadok.” (Mt 17, 26)
Mikor van az „akkor”? Igazán éppen most, pünkösd ünnepének felszabadító közelségében találhatunk választ életünknek erre a sorsdöntően fontos kérdésére. Megtapasztalhatjuk, hogy az apostoli bizonyságtétel 2011-ben is igaz: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3, 17) Ahol a Szabadító, azaz Jézus közösségében vagyunk együtt, ott a külső körülményektől függetlenül boldogan tapasztalhatjuk Isten gyermekeinek örömét. Ehhez nem kell drága pénzen távoli egzotikus tájakra repülni...
Elég volt például elzarándokolnunk Bonyhádra, ahol az egyházkerület majálisán, a néhai cipőgyári műhelyből a szabadság, a közösség, a sport és játék profán/szent templomává átlényegült atlétikai csarnokban megélhettük mit jelent, ha valóban szabadok a gyermekek! Természetesen, ebben az esetben a gyermekség nem életkorfüggő, kinőhető, múló állapot. Az istengyermekség azok örök kiváltsága és méltósága, akik a keresztség által az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság, egy igaz Isten családjának tagjaivá lettek. A pünkösd utáni vasárnap, Szentháromság ünnepe mintegy összefoglalja Isten ajándékainak szédítő gazdagságát, és újra beleölel minket Isten háza népének boldog közösségébe.
Az egyházkerületi misszió nap igei üzenete egész nyarunkat intonálja, szükség esetén, át is hangolhatja. Sőt, a képnél maradva: ha lehangoltak vagyunk, felhangol minket. Ezt a csodát élhettem át pünkösdhétfőn, amikor a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektumában, ismertebb nevén, a „Markó” - ban tarthattam istentiszteletet közel hetven fogvatartottnak. Vajon nem cinizmus szabadságról beszélni azoknak, akik rács mögé kerültek? Hogyan lehet egyáltalában pünkösdöt ünnepelni börtönben? Minderre ékes válasz volt, hogy megérkezésünkkor a börtönkápolna rácsos, de utcára nyitott ablakán keresztül messzire zengett az istentiszteletre készölő gyülekezet éneke: „Drága Szentlélek, jöjj, vigasztalónak jöjj!” (Új ének 99)
Korábban, országos missziói lelkészként, rendszeresen szolgáltam a Kozma utcai gyűjtőfogházban. Így, többször megtapasztaltam, hogy a cellákból érkező igehallgatók számára egészen új töltést, más súlyt kapnak a nekünk talán már-már kissé kiüresedett, megszokott bibliai mondatok. Többek között, az igehirdetéseket bevezető apostoli köszöntés: „Kegyelem néktek és békesség…”
A Krisztusi által felkínált békesség ajándékát vittem a Markó utcai gyülekezetnek is, akiknek János evangélista sajátos pünkösdi történetéről prédikáltam (Jn 20, 19-23). A jól ismert, „agyonprédikált” textus egészen új fényben ragyogott fel a börtönkápolnában. Jánosnál, eltérően a lukácsi tudósítástól (ApCsel 2), nincsen látványos tömegjelenet, nincsenek a Lélek szele és tüze által lángra lobbant tanítványok. Júdás és Tamás nélkül, mindössze tíz riadt tanítvány gubbaszt zárt ajtók mögött, mert félnek a külvilágtól, félnek az emberektől, félnek a múlt és a jövő árnyaitól. Nem tudják elképzelni, hogy mi történik, ha mégis igaz az asszonyok híresztelése az üres sírról? Mi lesz, ha az általuk is elárult, megtagadott, cserbenhagyott Úr valóban visszatér?! Milyen számonkérés, felelősségre vonás következik majd?
Talán különösebb erőltetés nélkül felfedezhetünk némi párhuzamot az egykori tanítványok és a mai fogvatartottak lelki állapota között. Mi is erősen zárt ajtók mögött gyűltünk össze a Markóban. A rácsok, a lakatok arra a kölcsönös félelemre utalnak, ami ott feszül az úgynevezett szabad világ és a börtönzárkák lakói között.
A jó hír, hogy van valaki, aki át tudja törni a szorongás, a bűntudat, a félelem vastag falait. Van valaki, aki egyaránt otthonosan mozog kinn és benn. Aki életünk üresen maradt centrumába lépve középre áll, és így köszön ránk: „Békesség néktek!”
Nem üres jókívánság ez, hanem célzottan nekünk szóló teremtő ige, amely felkínálja a kiengesztelődés, a megbékélés, az újrakezdés lehetőségét Istennel éppúgy, mint az embertárssal. S nem utolsó sorban önmagammal, hiszen nem ritka, hogy leginkább sajátmagunkkal nem tudunk kibékülni.
Nem maszek, privatizált, önző belső béke ez, ami csak az enyém. Ez a békesség a feltámadott Krisztust középpontba engedő közösségnek szóló ajándék, ami csak akkor maradhat az enyém, ha kész vagyok azt másokkal is megosztani. Jézus ezért ismétli meg köszöntését, kiegészítve küldetésünk parancsával, melynek tartalma éppen a békesség, a bűnbocsánat lehetőségének meghirdetése.
Mindehhez kapcsolódik az újjáteremetés csodálatos aktusa, amikor a Feltámadott, rájuk lehelve, saját lelkéből kínálja meg az övéit: „Vegyetek Szentlelket!” A pünkösdi lélek kiáradása nem csupán a jeruzsálemi sokaság egyszeri ajándéka, hanem immár kétezer éve ebből él Krisztus népe, a keresztény anyaszentegyház. Ezt a lelket nem lehet bezárni a templom falai közé, és 2011. pünkösdhétfőjén megtapasztalhattam, hogy nem lehet kizárni a börtön falai közül sem. „A szél arra fúj, amerre akar!” – bátorít mindnyájunkat Jézus ígérete…
Gáncs Péter
