Lássunk színesebben!

2009. január 4.

Új év: új lehetőség! Ezentúl színesben olvashatjuk egyházunk legnagyobb példányszámú néplapját! Nyitott a kérdés: vajon a nyomdatechnikai előrelépéstől, a színesben való megjelenéstől, amely ma már éppolyan természetes és szükségszerű, mint a színes televízió, vonzóbb, színesebb lesz-e egyházunk élete is?

A színgazdagsághoz több fény kell! Vízkereszt ünnepének közelében fogalmazzunk egyértelműen: több világosság, több krisztusi fény kell! Zinzendorf éneksorával valljuk: „Ő a fény, mi színei.” Nélküle szürkék vagyunk, és mindent színtelenül, fekete-fehérben látunk. Igazán a Jézusban megjelent, irgalmas szeretet fényében döbbenünk csak rá, hogy mennyire híjával vagyunk a krisztusi indulatnak, és így – nemcsak színtelenül, de néha szívtelenül is – látjuk világunkat, egyházunkat, embertársainkat.

Úgy vélem, ezzel a kissé sarkos, érdes, fekete-fehér látásmóddal szembesülhettünk egyházunk első Ordass Lajos-díjazottjának, Terray Lászlónak a laudációjában, amely egy felemelő, ünnepi órában a színpompás fasori templomban, zsinatunk jelenlétében hangzott el. A méltatás teljes szövegét lapunk december 14-i számában olvashattuk.

Magam is őszinte tisztelője vagyok „Laci bácsinak”. Ő számomra a hiteles, alázatos és következetes Krisztus-tanúk egyik etalonja korunkban. Bár 1946-tól nem él hazánkban, szíve mégis együtt dobogott a Magyarországi Evangélikus Egyház életével. Megértem, hogy az őt méltató Fabiny Tibor professzor lelkes hevülettel szólt róla, hiszen Terray László valóban inspiráló szolgatársunk. Aligha kerülhetett volna méltóbb helyre ez az értékes kitüntetés.

Tibor barátom – remélem, sok évtizedes őszinte, testvéri kapcsolatunk kiállja néhány kritikusabb sorom próbáját – talán úgy vélte, hogy az ünnepi percekben Terray László fénye annál meggyőzőbb lesz, minél sötétebb kontextusba helyezi el.

Így hangozhatott el a bombasztikus bejelentés, amely szerint ezzel a kitüntetéssel végre megtért, visszatért „a tékozló egyház” – a Magyarországi Evangélikus Egyház – Terray Lászlóhoz! Egyetlen percig sem kérdéses számomra, hogy ma is van mit tanulnunk Laci bácsitól. Erről győzött meg a laudációra adott, hihetetlen szerénységet és mély bölcsességet sugárzó válasza, amelyben, többek között, méltatta azokat, akik itthon, más és nehéz körülmények között próbáltak hűséges tanúi maradni az egyház Urának.

Éppen ebben az összefüggésben érzem bántó általánosításnak a „tékozló egyház” fekete-fehér képét. Krisztus egyháza – benne a Magyarországi Evangélikus Egyház – tagjaiban, akár püspökeiben is elbukhat ugyan, de egészében aligha ragasztható rá a „tékozló egyház” bélyeg. Lelkészeink döntő többsége Isten kegyelméből és erejéből hűségesen, áldozatosan végezte szolgálatát abban a bizonyos „átkos” negyven esztendőben is. Különben ma már nem volna evangélikus egyház hazánkban, nem volna kinek színes hetilapot felkínálni...

Ugyancsak bántó volt számomra – lehet, ez „déli kerületi túlérzékenység” – a laudációban, de sajnos már másutt is feltűnő „Kádár/Káldy-korszak” megjelölés. Alig hiszem, hogy a két név ilyen felszínesen leegyszerűsítve, ítélkező módon összekapcsolható. Tény, hogy a Moszkvától megfélemlített Kádár János proletárdiktatúrájában, a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal által megfélemlített Káldy Zoltán diktatórikus eszközökkel vezette egyházunkat. Közel másfél évtizedig szolgáltam „uralma alatt”, nekem is vannak keserves emlékeim. Hálás vagyok azonban, hogy akkor sem némult el az evangélium egyházunkban! Szólhatott az örömhír rajtunk keresztül is, de többek között Káldy Zoltán püspök igehirdetésein keresztül is, amelyeket teológushallgatóként, szomjas lélekkel hallgattunk a Deák téri templom karzatán, együtt a mindig népes gyülekezettel.

Jócskán akadnak Tiborral közös emlékeink is erről az időszakról, hiszen részben együtt voltunk a Deák téri, a budavári evangélikus ifjúságban, ahol alig hiszem, hogy ma sokkal többen volnának, mint akkoriban voltunk. Lehet azonban, hogy most én színezem, fényezem a „régi szép időket”, és szelektív memóriával inkább a jóra emlékezem...

Mindenesetre nem gondolom, hogy a rendszerváltás egyházunkban 2008. november 28-án, Terray Lászó kitüntetésének pillanatában következett volna be. Ez a laudációnak ugyancsak meglepő és félreérthető kijelentése volt.

Remélem, egyházunk, a reformáció örököseként, folyamatosan újul, változik, tisztul napjainkban is. Így gyógyulhat a múltlátásunk, önértékelésünk is. Erre hivatott, és ezt próbálja segíteni a tényfeltáró bizottság munkája is. Örömmel hallottam legutóbbi zsinati jelentésükben, hogy ők is igyekeznek egyre differenciáltabban látni és láttatni egyházunk árnyékos, de a fényt sem nélkülöző közelmúltját. Ebben az összefüggésben értékes, friss forrás a Fabiny Tamás püspök kollégámmal készített, nemrég megjelent interjúkötet, melyben egy árnyaltabb Káldy-kép jelenik meg. (Neki növekednie kell... – Fabiny Tamással beszélget Szőnyi Szilárd. Kairosz Kiadó, Budapest, 2008. Miért hiszek? sorozat)

Reményteli érdeklődéssel várom Korányi András habilitációs dolgozatának közeli megjelenését is. Egyháztörténészünk éppen Káldy Zoltán életpályáján keresztül az egész korszakot vizsgálja. A témának külön aktualitást ad, hogy az idén lesz huszonöt éve, hogy hazánk és egyházunk adhatott otthont a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésének, amely Káldy Zoltánt elnökké választotta. Jó lenne mindezt valóban felülről érkező világosságban, végre tisztábban, élet- és korhű színekben látni.

Hiszem, hogy ez nemcsak a Déli Egyházkerület püspökének vágya és reménysége. Bár tudom, speciális helyzetben vagyok, amikor Ordass Lajos, Dezséry László, Káldy Zoltán és Harmati Béla püspök utódaként szeretném jobban megérteni egyházunk Urának valós, de sokszor rejtett munkáját az elmúlt fél évszázadban, hogy világosan megláthassam, merre akar vezetni minket a jelenben a jövő felé. Az induló év igéjének jézusi bátorítása ehhez is „égtájoló” irányt mutat: „Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.”

Gáncs Péter