Hírháttér

A május 25-i szám címoldalán olvashattuk a szarvasi gyülekezetek presbitériumainak közös ünnepélyes nyilatkozatát arról „hogy a 61 évvel ezelőtt külső politikai érdekből kettéválasztott szarvasi evangélikusság ismét eggyé akar válni.”

De vajon mire utal a kissé titokzatos „külső politikai érdek”  kifejezés? Erre a kérdésre az Országos Evangélikus Levéltártól kapott  izgalmas dokumentumokból világos választ kaphatunk. 1953. tavaszán a püspök által kiküldött adminisztrátor lelkész, Kalavszky Kálmán, többek között, a következőket jelenti Dezséry Lászlónak: 

„Az egyházközség kettéválasztását és ezzel kapcsolatban az államilag kívánt tisztogatás teljesítését úgy a járási tanács elnökével, mint pedig a járási pártbizottsággal, azaz a járási párttitkárral közöltem. Bejelentésemet megelégedettséggel fogadták…”

Gondolom, ezek ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy milyen erők motiválták a szarvasi evangélikusság megosztását, szétszakítását…

Öröm, hogy a presbitériumok szándékát mindkét gyülekezet közgyűlése június 1-én megerősítette. Ennek nyomán megkezdődhet az egyesülés jogi, szervezeti, anyagi előkészítése. A tervek szerint a két gyülekezet közös munkabizottsága 2014. október 31-ig dolgozza ki az egyesülési dokumentumot, melynek  elfogadása esetén, reménység szerint, 2015-től, 62 év után helyre állhat a szarvasi evangélikusság egysége.

A másik jó hír az előző számban, egy fotóval is illusztrált közleményben jelent meg  az egyházkerületünkben lezajlott parókusi alkalmassági vizsgálatról. Ez a szokványosnak tűnő tényközlés megérdemel egy kis plusz figyelmet, hiszen először történt, hogy a négy beosztott lelkész közül háromnak is evangélikus iskola volt az elsőszámú szolgálati helye, „gyülekezete” az elmúlt két esztendőben.

Tudom, hogy teológiai és egyéb szempontból is erősen vitatott kérdés: mennyiben tekinthető egyházi oktatási, nevelési intézmény gyülekezetnek? De tény, hogy immár hosszú évek óta nemcsak gyülekezetekbe, de iskoláinkba is küldünk lelkészeket. A parókusi alkalmasságukról most bizonyságot tett ifjú kollégáim az iskola mellett a helyi gyülekezetben is szolgáltak. Ugyanakkor, nem kis örömömre mindhárman úgy nyilatkoztak, hogy továbbra is szívesen munkálkodnának  az evangélikus iskola missziói mezején. 

Fontos egyház-stratégiai feladat, hogy valóban megteremtsük a teljes esélyegyenlőséget és átjárhatóságot a gyülekezetben, illetve iskolában szolgáló lelkészek között. Továbbá kívánatos lenne, hogy ezt az esélyegyenlőséget kiterjesszük az ősztől szolgálatba lépő mintegy húsz főállású hitoktatóra is, beleértve az anyagi megbecsülést…

Az iskola és gyülekezet kölcsönhatásához, együttműködéséhez érdekes adalékot kínált az a vizsgafeladat, amelyben a jelölteknek egy valóságosan elvégzett keresztelési szolgálatot kellett írásban dokumentálniuk,  a felkészítéstől a keresztelési prédikáción keresztül az utógondozásig. Sokatmondó, hogy mindhárman az iskolában kerültek kapcsolatba a keresztelendő gyermekkel, de természetesen a gyülekezetben, templomi istentiszteleten történt a keresztelés.

Miközben olykor már-már szinte elégedetlen türelmetlenséggel keressük iskoláink gyorsan érő gyümölcseit egyházunk fáján, jó lenne hálás szívvel felfedeznünk a szebb jövőt, termést ígérő bimbókat, nyíló virágokat is… Ahogy reformátor őseink megfogalmazták: az iskola az egyház veteményes kertje. Így van ez ma is. Ne legyünk türelmetlen kertészek, akik sürgetik a növekedést adó Urat. A „Főkertész”  intése ma is aktuális: „…más a vető, és más az arató.” (Jn 4, 37) 

A harmadik déli öröm, amit szeretnék megosztani: az orosházi missziói nap visszhangja, utórezgései. Akadnak, akik már-már  szinte temetik az egyházkerületi missziói napokat. Talán ismerősek a kritikus, önkritikus hangok, melyek szerint: „ez már kifutó modell, idejét múlta forma, csak egymást melengetjük, csupán nyugdíjas találkozó az egész”…

Hála Istennek, Orosházán, több mint ezren, köztük mintegy húsz százalékban gyermekek és fiatalok, mást tapasztaltunk.  Egy 16 éves gimnazista leveléből idézek, amit még hazafelé írt a buszon: „…a teljes újdonság varázsában és a bennem régi lángjára kapott hit fényében élveztem ezt a napot új életem kapujában. Hálás vagyok. Hálás az útmutatásért a velem szembeni önzetlen segítségért és jóindulatért, melyet szinte idegenként élhettem át…”

A házigazda Orosháza iskolalelkésze, Balog Eszter köszönőlevelünkre így válaszolt:  „Részemről sok örömmel és áldással telt a missziói nap. Mi is nagyon köszönjük, hogy gyülekezetünk, óvodánk és iskolánk lehetett a találkozó helyszíne. Örültünk a szolgálattevőknek, szolgálatuknak, a vendégeknek, a személyes találkozásoknak, beszélgetéseknek. Remélem, a kisközösségek a Déli Egyházkerületben tovább fognak formálódni, Isten Lelke segítségével, az evangélium ereje által… Az iskolánkban már várják a fiatalok a folytatást!”

Mi is várjuk a folytatást, hiszen az orosházi missziói nap nem ért véget az úrvacsorai istentisztelettel. Komolyan vettük az áldás előtt felhangzó missziói elbocsátást: „Menjetek és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását! Tegyetek bizonyságot szeretetéről! Akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel.”  

Az ajándékba kapott pohár, az úrvacsorai kehely, a teli templom szimbolikusan „túlcsordult”, hiszen kivonultunk a város főterére. Ott még bő másfélórán keresztül sokakat kínáltunk meg az Krisztussal való találkozás és közösség öröméből énekben, zenében, bizonyságtételekben. Reméljük, ennek is lesz folytatása, ahogy a nap énekében együtt vallottuk: 

„Az Úr csodásan működik…

Bölcs terveit megérleli, 

Rügyet fakaszt az ág. 

Bimbója bár igénytelen, 

Pompás lesz a virág.” 

(EÉ 328, 1-2)