Megszámláltattunk és híjával találtattunk
Másfél éves (!) adatfeldolgozás után, nagycsütörtökön látta elérkezettnek az időt a Központi Statisztikai Hivatal (KSH), hogy közzé tegye a 2011-es népszámlálás adatait, így a hazai népesség vallási megoszlásáról szóló számokat is. Egyeseket szinte sokkoltak a történelmi egyházak fogyását tükröző számsorok. Bizonyos politikai körök viszont nem is titkolt kárörömmel kommentálták, hogy „milliók fordultak el” a nagyobb egyházaktól...
De mit is mutatnak valójában ezek a számok? Természetesen várjuk a szakértői elemzéseket, de talán még ezek ismerete nélkül is szabad néhány iránymutató, tájoló gondolatot előrebocsátani. Mindenek előtt szögezzük le: nagy baj lenne, ha az egyházak felelős pásztorai tízévente a KSH-tól értesülnének a rájuk bízott nyáj állapotáról, fogyásáról vagy éppen gyarapodásáról.
A déli egyházkerület közgyűlésén a kerület felügyelő helyettese, Andorka Árpád statisztikus évente szembesít minket az aktuális népmozgalmi adatok többnyire nem túl derűs számaival. Őszintén megvallva: nem szívesen szoktunk belenézni ebbe tükörbe, ami általában nem mutat vonzó képet rólunk. Így vannak sokan a KSH adatokkal is, amelyek hitelességével, megbízhatóságával szemben azonnal megszólaltak a hárító, kritikus hangok.
Tény, hogy minden statisztikai felmérésnek akadnak gyenge pontjai. Olykor már a kérdés megfogalmazása is rejthet magában félreértési hibalehetőséget. Vajon emlékszünk-e még a 2011-es kérdőív szövegére: „Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?” Erre a kérdésre közel 2,7 millió honfitársunk nem adott választ, ami 244 %-os (!) ugrást jelent 2001-hez képest. Ez a drámai növekedés nem magyarázható csupán a társadalom szekularizációjával, vagy az egyházak hitelvesztésével. Ugyanakkor kétségtelenül jelzi, hogy egyre több ember számára nem egzisztenciális kérdés a vallási hovatartozás…
Mindenképpen önvizsgálatra kell, hogy indítsanak minket a szakmailag akár még vitatható népszámlálási adatok. Ugyanakkor nem szabad a mardosó önvádaskodás, vagy a mérgező bűnbakkeresés csapdájába esnünk, melynek jelei már felbukkantak lelkészi levelezőlistánkon. Természetesen szükséges és egészséges az őszinte párbeszéd és a felelős útkeresés. Különben a népszámlálás mottója is erre bíztat: „Feleljen a jövőért!”
Bizony, számos súlyos kérdésre kell feleletet találnunk. Milyen választ adhatunk például arra a sürgető kihívásra, hogy még az erősen megcsappant, mintegy 215 ezer „evangélikus érzésű” hittestvérünk jelentős részét sem tudjuk elérni? Bár anonim válaszuk szerint evangélikus közösséghez tartozónak érzik magukat, de a közösség még nem talált rájuk, ami persze az ő olykor tudatos „rejtőzködésük” felelőssége is.
Ebben az összefüggésben vajon hogyan váltható apró pénzre stratégiánk jól csengő célkitűzése: „Láthatóan evangélikus”?! Hogyan csalhatjuk elő tízezrével „illegalitásban élő” testvéreinket a névtelenség homályából? Mennyit segíthet ebben az 1 %-os „mosolykampány”?
További égető kérdés: milyen szerepet játszhatnak szaporodó oktatási intézményeink a kidolgozás alatt álló, már nagyon várt, új missziói stratégiánkban? Fontos, hogy éppen ezen a területen ne legyünk türelmetlenek. Olykor hallani már keserű megjegyzéseket: mire megyünk az óvodáinkkal, iskoláinkkal? Kimutatható-e már pozitív hatásuk a gyülekezetek életére vagy akár a lelkészutánpótlásra? Hol késnek a gyümölcsök?
Valóban sürget a szükség, ki vagyunk éhezve arra, hogy végre lássuk munkánk, erőfeszítésink látható eredményeit. Nem könnyű elfogadni az apostoli figyelmeztetést: lehet, hogy más a vető és az arató. Nekünk adatik az ültetés, plántálás, öntözés szép, de nehéz feladata, és majd mások fognak szüretelni, ha a növekedést adó Úr elérkezettnek látja az időt.
Mi, percemberkék nehezen viseljük az Örökkévaló „időbeosztását”, akinek ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap… Pedig józan ésszel is belátható lenne, hogy a közel négy évtizedes istentelen agymosás lélek- és közösségromboló hatását nem lehet két évtized alatt jóvátenni… Éppen az oktatás és nevelés területén szívós magvető munkára és végtelen türelemre van szükség. A legsürgetőbb, hogy ehhez megtaláljuk, illetve képezzük az elhívott, elkötelezett magvetőket és kertészeket.
Fontos, hogy intézményeink céltudatos működtetése mellett ne mondjunk le gyülekezeteink újraélesztésének, sőt akár új gyülekezetek plántálásnak esélyéről sem. Erre nézve akad néhány friss tavaszi rügy, új hajtáskezdemény a déli tájakon. Gondoljunk a húsvéti lapban megjelent tudósításra a szarvasi szórványban szárba szökkenő gyülekezetalapítási kezdeményezésről, vagy az ebben a számban olvasható bócsai beszámolóra, ahol éppen a feltámadás ünnepén hirdettük meg a gyülekezet „feltámasztásának” esélyét…
Az idei fagyos nagyhét közepén ért minket a népszámlálási adatok hidegzuhanya, de mire ezek a sorok húsvét után megjelennek, reménység szerint érezzük már a győztes tavasz életújító leheletének az erejét.
Ne feledjük a nekünk is szóló ígéretet: a Feltámadott előttünk jár. Ha őt követjük, felelősen elvezet a jövőbe, és ez az ígéret nemcsak a 214.965 „evangélikus érzésű” tanítványnak szól!
