Tanítványok vagyunk?
A reformáció és oktatás tematikus évének kissé retró-hangulatú plakátja igencsak korszerű üzenetet hordoz, hiszen a maszatos iskolai tábla alakjai az élethosszig tartó tanulás (life long learning) napjainkban gyakran hangoztatott, modern programját is kifejezik. De ez nem valamiféle felkapott, trendi EU-s varázsige. Éppen azért korszerű, mert Jézus-szerű, hiszen Mesterünk, már kétezer évvel ezelőtt meghirdette a tanítványképzés egész életre és világra szóló globális programját: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” - hangzik Urunk utolsó földi parancsa, amit nemcsak a misszióra, hanem a tanításra szóló parancsként is meg kell hallanunk. Ez a jézusi felhívás először a keresztény életünk hajnalán, a keresztelési liturgiában csendül fel, mint tanítványságunk intonáló alapja, amely meghatározza és átfogja teljes életünket. Önkritikusabban fogalmazva: ennek kellene meghatároznia egész keresztény életünket, küldetésünket… Szöveg: Gáncs Péter (A cikk megjelent az Evangélikus Élet Égtájoló rovatában, 2015 januárjában)
S mivel a reformáció éppen az éltető forrásokhoz vezet vissza, ezért került döntő hangsúly a tanítás mandátumára. Nem véletlen, hogy az Ágostai Hitvallásnak az egyház lényegét tömören meghatározó híres hetedik cikkében az evangélium tiszta tanításáról olvashatunk: „evangelium pure docetur…” Luther Mártont emellett személyes élményei is arra serkentették, hogy a tanítást már a családokban megfelelő tankönyvek kézbeadásával is elősegítse. A Kiskátéhoz írott előszavának kemény, szenvedélyes sorai ma is ébresztő önvizsgálatra indíthatnak: „Ennek a káténak vagy keresztény tanításnak ilyen rövid, világos és egyszerű alakban való megírására az a siralmas helyzet kényszerített és ösztönzött, amit nemrégen mint egyházlátogató tapasztaltam. Istenem! Mennyi nyomorúságot láttam: az egyszerű ember, különösen faluhelyen, semmit nem tud a keresztény tanításból, és sajnos, sok lelkész is nagyon készületlen és alkalmatlan a tanításra… Ó, ti püspökök! Hogyan feleltek majd Krisztusnak azért, hogy a népet ilyen gyalázatosan elhanyagoltátok…”
Szívesen leráznánk ezeket az éles mondatokat, mondván: íme, a sötét középkor, hála Istennek, azóta eltelt ötszáz esztendő, ma már minden rendben… De csupán olcsó védekezés lenne arra hivatkozni, hogy ez elmúlt években milyen sok oktatási intézmény került egyházunk fenntartásába, hogy alig győzzük a hitoktatást az állami iskolákban, hogy milyen remek hittankönyveket adtunk ki. Mindezek valóban örvendetes tények, de nem szabad, hogy az oktatás ügyét az intézményekre szűkítsük. Hiszen ez azt a veszélyt rejtené magában, hogy a tanítványság az iskolakötelezettséggel együtt véget ér. Iskoláinkban ugyan lehet érettségizni hittanból, de a tanítványságból nem lehet leérettségizni, sikeres záróvizsgát tenni. Nemcsak a jó papra igaz, hogy holtig tanul…
Sajnos, gyülekezeteinket járva, gyakran tapasztalok én is „siralmas helyzetet”. Nem egy helyen az előre kiosztott tételek hamis színjátékával letudott konfirmációi „vizsgával” egyszer s mindenkorra véget ér a tanítványképzés. Legtöbb gyülekezetünkben – tisztelet a kevés kivételnek - ha egyáltalában még van bibliaóra, azon csupán a gyülekezet kicsiny töredéke vesz részt, többnyire igen kedves, érettebb korú hölgyek egyre fogyatkozó csapata… S lehet, hogy én járok gyakran rosszkor rossz helyen, de bizony nem egyszer tapasztaltam már, hogy még a gyülekezet elöljárói, azaz presbiteri között is komoly pánikot okoz, ha a kézbe adott bibliákban meg kell találni egy-egy igehelyet…
Pedig milyen lelkesen indultunk 2012-ben az új hatéves ciklusra! Kezünkben a presbiterképzésre segítő könyvecskével: „Tarts, Uram, a kezedben”. Azóta talán kiestünk volna a Mester kezéből? Aligha. Talán inkább a könyv esett ki a mi kezünkből… Őszintén remélem, hogy a 2015 szeptemberében tervezett második országos presbiteri találkozó új lendületet ad majd a presbiterképzésnek is, és ennek nyomán a tudatos tanítványképzés ismét prioritást kap gyülekezeteink mindennapos életében.
De az új esztendő témája lehetőséget kínál arra is, hogy az immár negyedévszázada újjászületett és folyamatosan növekvő oktatási intézményrendszer hálózatunkat mérlegre tegyük. Reformátor őseink számára egyaránt fontos volt a templom és az iskola. Nem ritkán előbb épült fel az iskola és csak később a templom, előbb hívtak tanítót, mint papot. Iskolai ünnepségeink kissé már elkoptatott, már-már kötelező eleme Reményik Sándor Templom és iskola című patetikusan szép verse. Lehet, hogy kevesebbet kellene „szavalni” erről, viszont ideje komolyan elgondolkoznunk az „és” kötőszó jelentésén. Sok helyütt ez a kötődés kimerül a templom épületének alkalmankénti iskolai használatában, de a gyülekezettel szinte semmilyen élő kapcsolat nem fejlődött ki. Attól, hogy időnként átterüljek a diákokat és a pedagógusokat a templomba, még aligha lesz belőlük gyülekezet. Mint ahogy, primitív hasonlattal élve: attól, hogy bemegyek egy garázsba, még nem lesz autó belőlem…
Tudom, hogy nem szabad a „szent” türelmetlenség kísértésének, bűnének engedni. Idő kell a magvetéshez, a növekedéshez, a gyümölcsterméshez. S idő kell a kapcsolatépítéshez is, hiszen négy évtizeden át hazánkban vasfüggöny választotta el az iskolát a templomtól. De az talán nem bűn, ha Mesterünkhöz hasonló felelős kíváncsisággal széthajtjuk a zöldellő ágakat és gyümölcsöt keresünk. S mindezt nem egy-két év, hanem sok helyütt immár egy-két évtized után tesszük… Hisszük, hogy nem hiába fáradoznak „kertészeink”, óvodai és iskolai dolgozóink, lelkészeink. Az egyház veteményes kertje előbb-utóbb termőre fordul. Ennek biztató jeleit a hálás szemek már sokfelé felfedezhetik.
A tematikus év plakátján nem látunk írásjelet a „Tanítványok vagyunk” éves lózung után, mintha evidens tény lenne, hogy Jézus gyakorló tanítványai vagyunk. Talán az egyik legnagyobb esélye lehet ennek az esztendőnek, ha nem rejtőzünk el a többes szám első személy megnyugtatónak látszó fedezéke mögé. Hanem mindenki egyes szám első személyben, őszinte önvizsgálattal felteszi magának a kérdést: valóban a Mester tanítványa vagyok-e 2015-ben?!
Vajon naponta, hetente mennyi időt, energiát áldozok arra, hogy Pál apostol tanácsát követve növekedjem az Isten ismeretében? Mennyiben érzem kitüntetésnek, hogy tanítványa lehetek és mennyiben tekintem életmentő küldetésnek, hogy másokat is tanítvánnyá tehetek?
Deo volente, ha Isten engedi, és élünk, újabb 12 hónapot kaphatunk arra, hogy a kérdőjel felkiáltójellé egyenesedjék ki: Tanítvány vagyok! Sőt, mi több: tanítványok vagyunk. Tanítvánnyá lehetek, tanítványokká lehetünk. Micsoda esély! Ez az év is jól kezdődik!
