Szoboravatás Botyánszky János emlékezetére

A nagy tudású és bátor szívű lelkészre hálás szívvel emlékezik a helyi zsidó közösség is, ugyanis 1944. június 16-án a templom harangjának megkongatásával búcsúztatta az elhurcolt mezőtúri zsidókat. A csekély számú túlélőket pedig hazatértük után lelkigondozta, és héberül prédikált nekik. A templom falára tavaly egy emléktáblát helyeztek el a túlélők, illetve az áldozatok leszármazottai.

A múlt vasárnapi rendezvénysorozat az evangélikus templomban tartott ünnepi istentisztelettel kezdődött, amelyen Kocsik Mónika helyi lelkésznő liturgizált, és Gáncs Péter déli egyházkerületi püspök prédikált. A kántorizálás szolgálatát Gyurasicsné Uherkovich Éva református lelkésznő vállalta.

Az istentisztelet után került sor a parkban Győrfi Sándor Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásának leleplezésére. Ünnepi köszöntőt Herczeg Zsolt polgármester mondott, Botyánszky lelkészre pedig Gáncs Péter püspök emlékezett.

Az evangélikusok nevében Gáncs püspök, Radosné Lengyel Anna egyházkerületi felügyelő, Kocsik Mónika lelkésznő, Juhász Sándorné gyülekezeti felügyelő és Mlinárcsek János gyülekezeti tag helyezte el az emlékezés koszorúját.

A nap a Zsidó emlékhelyen való megemlékezéssel folytatódott, délután pedig a most már Városi Galériakánt funkcionáló 150 éves zsinagógában kiállításmegnyitóval zárult. A július 28-ig látogatható tárlaton Botyánszky János lelkész-emlékkiállítása, illetve a tragikus sorsú zsidó művésznek, Ámos Imrének alkotásai tekinthetők meg.

Az alábbiakban Szabó Andrásnak, a Bodoki Fodor Helytörténeti Egyesület elnökének Botyánszky János lelkészről írt emlékezését közöljük.

„Ha van hazánk, ha valóban erős kötelékek fűznek hozzá, megnagyobbodik majd az…, ha megvan a tiszta erkölcs, minden ország ezen támasza…, ha szeretetre neveljük gyermekeinket, áldozatkészségre, bátorságra akkor még több adatik hozzá.” (Részlet Botyánszky János beszédéből Mezőtúr, 1943. október 31.)

Medgyesegyházán született 1894. június 8-án. Édesapja, Botyánszky János szűrszabó mester, édesanyja Adamik Julianna, aki a család gondját viselte.

Az elemi iskolát a medgyesegyházi állami izraelita iskolában végezte, kitűnő eredménnyel. Ezután Békéscsabán az evangélikus Rudolf-Főgimnáziumban érettségizett 1912-ben szintén kiemelkedő eredménnyel. A gimnázium ajánlásával a pozsonyi theológiai akadémiára nyert felvételt, amelyet 1916-ban fejezett be. 1916-17-ben katonai betegápolóként dolgozott.

1921-ben, miután erkölcsi és tudományos minőségét megvizsgálták, a szentesi Ágoston hitvallású evangélikus egyházhoz vezényelték segédlelkésznek, a püspök engedélyével.

1933-ban feleségül vette Pass Lenkét. Egyetlen gyermekük született 1934. augusztus 18-án, akit mindig „Apróskának” nevezett.

A mezőtúri evangélikus egyházközségtől 1934 januárjában Wikkert Lajos esperes kérvényezte, hogy Szentesre szeretne távozni, és helyébe Botyánszky János segédlelkészt nevezzék ki. A presbitérium ezt az ajánlást elfogadta. A beiktató ünnepségre 1934. március 11-én került sor.

Folytatta elődje szervező és közéleti munkáját. Az egyházközség megerősítésére kezdeményezte a „Tulakörösi” evangélikus iskola megépítését, amely 1937-ben ünnepélyes keretek között kerül átadásra.

A város közéletébe is hamar bekapcsolódott. Több társadalmi szervezet és egyesület tagja volt. Jó kapcsolatokat épített ki a helyi egyházi vezetőkkel. Előadásokat szervezett, karitatív tevékenységet folytatott. Számos írása, irodalmi értekezése jelent meg a helyi újságokban, több tanulmánya kapcsolódik a város történetéhez.

Tevékenyen segítette a Törő Pál Múzeumbarátok Szakkör munkáját. Aktív és széleskörű levelezést folytatott Tamkó Sirató Károllyal, Csabai Wagner Józseffel és az egyház tudós személyiségeivel. Kiváló rajzkészséggel rendelkezett.

Kiemelkedő volt nyelvtudása, tudott héberül, szlovákul, latinul, görögül és oroszul.

Érdemes felidézni a Theológiai oklevélben megfogalmazott szigorú követelményeket és elvárásokat, amely az ő emberségét meghatározta és ezzel indították hivatásának útjára.

„ … az olvasásban, intésben, tanításban figyelmes, a beszédben, a nyájaskodásban, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban a híveknek példa legyen s az ajándékot, mely benne vagyon ne csak meg ne vesse, hanem szorgalmas tanulás, elmélkedés és igaz keresztyén áhítatosság által egész életében nevelni és gyarapítani igyekezzék. A püspöknek fedhetetlennek, illedelmes magaviseletűnek, vendégszeretőnek, nem gyalázatosan nyerészkedőnek, hanem szelídnek, nem sóvárgónak; kell pedig jó bizonyságának is lenni a kivülvalóktól.”

A hitéből és lelkiismeretéből fakadóan belső késztetést érzett arra, hogy a fajüldöző téboly által súlyos szenvedésekre ítéltek iránti szolidaritását kifejezze azzal, hogy 1944. június 16-án megkongassa az evangélikus templom harangját.

Ajánlom mindenkinek, hogy a fenti idézett sorokat gyakran olvassa el és gondolkozzon el rajta, hiszen lelki támaszra ma is szüksége van mindenkinek.

Olyan embernek állítunk most emléket, aki méltatlanul, igaztalanul feledésbe merült, de büszkén vállalhatjuk örökségét, személyiségét és tevékenyégét, amelyből 42 évet e város lakóinak javára fordított.

(Forrás: Mezőtúr és Vidéke, Városi közéleti lap, 2012. június 15.)