Diakonisszasirató
Fekete zászló leng a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület budapesti anyaházán a kilencvenöt éves korában elhunyt Major Erzsébet testvérre emlékezve. Többről van szó egy hűséges asszony elvesztésénél: az anyaház utolsó diakonissza lakója halt meg. Gödöllőn él még Tornyos Mária testvér, ám ebben a hűvösvölgyi otthonban immár elnémultak a diakonisszák imái. Forrás: evangélikus.hu, szöveg: Fabiny Tamás
A bejárat melletti tábla arra emlékeztet, hogy ez volt a Fébé harmadik anyaháza, amelyet 1994-ben vett birtokba tizenkét diakonissza, akik az öt évvel korábbi újjáalakulás után ismét beöltöztek, és testvéri közösségben éltek ebben a békés házban. Körülnézek a kertben: most minden olyan üresnek hat. Már nem látom az épület előtt söprögetni Ilonka testvért vagy virágokat gondozni Zsuzsanna testvért.
Amíg csak tehették, a diakonisszák minden reggel 8-kor tartottak áhítatot, majd közösen reggeliztek. Aztán ment mindenki a dolgára: Szvetlik Mária volt a telefonközpontos, Szén Berta és Nyári Erzsébet kézzel igés lapokat festettek, Júlia testvér a lepramissziónak kötött fáslikat. Magassy Vilma és Endreffy Mária még nyolcvanéves koruk felett is bejártak a Lipótra és a János-kórházba, hogy a betegek körül segítsenek. Ebédre megint összejöttek, s a közös étkezés előtt a főnökasszony olvasott fel igemagyarázatokat; utána séta, majd pihenés következett, aztán legtöbben újra munkához láttak.
Belépek a közösségi terembe. A falon a korábbi főnökasszonyok és Fébé-lelkészek képei függnek. Rögtön az elsőn felismerem Pauer Irmát, aki egyiptomi missziói szolgálatból hazaérkezve 1924-ben ajánlotta fel klotildligeti (piliscsabai) otthonát anyaház céljára. Öt évvel később Pesthidegkúton – a mai Sarepta helyén – jutottak új épülethez, és az anyaház mellett internátust, nyomdát, könyvesboltot, csecsemő- és idősotthont, valamint árvaházat is működtetett a Fébé. 1950-ben még ötven új diakonisszát szenteltek itt, ám egy évvel később állami önkény hatására megszűnt a diakonisszamunka. Ekkor írta Túrmezei Erzsébet ezeket a megrendítő sorokat:
Fordítom a Tedeumot,
és fejtem a szürke ruhámat.
Most mind a kettő sürgős feladat. […]
A ruha változik,
Te megmaradsz.
És a himnusz is marad ugyanaz.
Nem némulhat el ezután sem.
Dicsérünk, Úristen.
Most is. És mindörökké. Ámen.
A hőskort a háború követte, majd jött a szétszóratás időszaka. Aki tudott, egyházi alkalmazásban maradt, és a gyülekezeti adminisztrációban, a hitoktatásban vagy a családlátogatásokban segített, mások szociális intézményekben vagy kórházakban próbáltak elhelyezkedni. Ez azonban a megbélyegzettség és a politikai nyomás miatt nem volt könnyű. Többen férjhez mentek, családot alapítottak.
A rendszerváltás euforikus idejének kellett beköszöntenie, hogy 1989 decemberében újra megalakuljon a Fébé-egyesület. Személyes emlékeim is vannak erről, hiszen a talpra állás egyik szorgalmazója édesapám, Fabiny Tibor volt. Túrmezei Erzsébet lett a főnökasszony, Madocsai Miklós pedig a Fébé lelkésze. Igen sokat segített a német diakonisszák közössége, Gertrud Heublein főnökasszonnyal az élen. A falakon számos fénykép őrzi az újraindulás örömét, amelybe azonban gyász is vegyül, hiszen a többnyire már hetven fölött az anyaotthonba költözött testvérek közül mind többen meghaltak, mint ahogy fájdalmasan fiatalon elhunyt Csepregi Zsuzsanna, a közösség lelkésze is.
A folyosón kis vitrinben a diakonisszák személyes tárgyai: Taschner Ilona keresztje, Tóth Katalin igés doboza, fényképek és díszpolgári elismerések, valamint egy Németországból kapott kedves diakonisszababa. Középen egy igés lapon a következő mondat: „Kitartóan fussuk meg ez előttünk levő küzdőteret, ráfüggesztvén tekintetünket a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra. (Zsid 12,1–2)”
Bemegyek a kápolnába. Néhány éve szenteltük fel az előtérben a kis harangot, amelyet éppen a most elhunyt Erzsébet testvér mentett meg Piliscsabáról, és őrizte meg otthonában, hogy aztán átadja a harmadik anyaháznak. Istentiszteletek előtt ő maga szokta megkondítani. Balra a harmónium: nemrég még Klára testvér szólaltatta meg. Ezen a helyen iktattam be főnökasszonyi szolgálatába 2012 húsvétján Görög Hajnalkát, aki azt tekintette feladatának, hogy az utolsó diakonisszát is méltó módon elkísérje.
Amikor Major Erzsébet rosszul lett, akkor előbb Veperdi Zoltán nyugalmazott lelkész bocsátotta el imádsággal és áldással a mentőautóba helyezett diakonisszát, aztán még aznap este a kórházban Hajni kereste fel. Beszélni már nem tudott hozzá, de imádkozott vele. A fiatal doktornőnek pedig egy olyan igés lapot adott át, amelyet éppen a végső útra induló testvértől kapott továbbajándékozásra. A kritikus helyzetekhez amúgy hozzászokott – és mint kiderült, evangélikus – orvos most a fal felé fordult, hogy ne lássák a könnyeit.
Magam is úgy lépek ki a folyosóra, hogy leplezni próbálom megrendültségemet. Mert bizony siratom a diakonisszákat: a hőskor, a háború, a szétszóratás, majd az újrakezdés nemzedékét. Próbálok Jézusra, hitünk elkezdőjére és bevégzőjére tekinteni.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2019. január 13-án.