A lesújtó eredmény láttán nem nehéz levonni a következtetést, hogy Európában huzamosabb ideje rosszul tanuljuk, tanítjuk az életet. Nehezen képzelhető el nagyobb katasztrófa, mint ha az életkezdésre készülő nemzedék nem érzi sajátjának azt a világot, amelyben élnie és munkálkodnia kellene. Hiszen éppen ez az a korosztály, amely most tanulja meg a kiemelkedő hagyományokkal rendelkező és világviszonylatban magas szinten finanszírozott iskolákban és egyetemeken a hivatásához, életpályájához szükséges ismereteket. A legtöbb családalapításra készülő fiatal is ebben az életkorban talál egymásra, s kezdi felépíteni a közös életet és otthont, ahova gyermekeiket várhatják.
Mindez nálunk, az Európai Unióban mégsem magától értetődő – éppen ellenkezőleg: motiváció helyett frusztráció járja át a fiataljaink egyre nagyobb tömegeit, mintha nem is akarnának vagy tudnának mit kezdeni a lehetőségekkel annak érdekében, hogy belakják, és ha kell, megváltoztassák majd szűkebb világunkat.
Vajon mikor és hol kezdődött el az a gondolkodásmód, amely a jövő formálásából ki akarja hagyni a fiatalokkal való párbeszédet? Mikor kezdődött az a nagyfokú eltolódás, amelynek eredményeként ma azt látjuk, hogy egyre idősödő, mélyen frusztrált nemzedékek küldetésüknek tekintik, hogy saját belső és egymás közötti problémáikat átörökítsék, ráterheljék a következő nemzedékekre is? Nagyon sokszor ugyanis nem kell több okot keresnünk rosszul funkcionáló társadalmaink problémái mögött, mint az átörökített – és gyakran különféle ideológiákkal átitatott – nemzedéki önzést.
A keresztény közösségek erejét is gyakran az gyengíti meg, amikor a szülők és nagyszülők generációja a saját lelki kiégését és békétlenségét igyekszik újratermelni a jövőben is azzal, hogy – többek között – a hit és a vallás alapvető ismeretét sem akarja átadni az utánuk jövőknek. Hogyan is tehetné, amikor maga is alig-alig ismeri ezeket?! Fiataljaink önmagukról és európai jövőjükről alkotott képéért ugyanis aligha ők maguk a felelősek, frusztrációjuk sokkal inkább arról üzen nekünk, amit rólunk: a mi céljainkról, életfelfogásunkról és viselkedésünkről gondolnak. Ettől megy el az életkedvük…
Ezért mindnyájunkat mérlegre tesz a körülöttünk – családunkban, iskoláinkban, gyülekezeteinkben – élő fiatalok életfelfogása. S ez annak ellenére is így van, hogy tapasztaljuk az internetes világ, az elektronikus média gyakran durván negatív hatását. Csökkenő befolyású, létszámában kicsi evangélikus egyházunk számára létfontosságú kérdés, hogy életfelfogásában és kommunikációjában valódi partnerségre tud-e jutni saját fiataljaival. Komolyan tudjuk-e venni őket annyira, hogy nem csupán álságos látványkampányokkal igyekszünk a közelükbe kerülni, hanem az életüket, gondjaikat magunkra véve azt tapasztalhatják, hogy őszintén szeretjük és szeretnénk segíteni őket? Hogy nem maradnak ki a mi világunkból, amíg egyszer majd – ha nagyon muszáj – rájuk kerül a sor…
Vajon azt tapasztalhatják-e rajtunk, hogy lelkészként, hittanárként, presbiterként, püspökként, országos vezetőként olyan emberi tartásunk, keresztény hitünk és viselkedésünk van, amely önzés és tekintélyelvű marakodás helyett őszinte, természetes és hiteles vonásokkal van tele? Krisztus motivált emberei, akik boldogok, ha motivált fiatalokat kapnak ajándékba Istentől?
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 49–50. számában jelent meg 2018. december 16-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
