Szolgatestvérek
„Az új presbiterek fogadalomtételére és az egész presbitérium megáldására a szószéki szolgálatot követő ének után kerül sor. Kérni fogom, hogy álljatok az oltár elé két sorban. A szertartást ketten végezzük, mivel meghívásunkat elfogadta Gáncs Péter püspök úr is” - írta gyülekezetünk lelkésze az ünnepi istentiszteletre felkészítő, invitáló elektronikus levelében. S mindez virágvasárnap lesz - villant át rajtam - vagyis akkor kezdjük meg munkánkat, vagy ha úgy tetszik, akkor vonulunk be szolgálatra frissen megválasztott presbiterekként, amikor hagyományosan egy egészen másik bevonulást ünnepelünk. Minden presbitérium fejének kétezer évvel ezelőtti, díszes jeruzsálemi bevonulását. Érdekes, különös egybeesés.
Megtelt a templom, vagyis sokaknak, nem csak a most hivatalba lépőknek volt fontos ez a vasárnap! Aki szereti a gyülekezetét, templomát, valóban szükségesnek kell, hogy érezze: ott a helye a közösség életét meghatározó alkalmakon. Azon a vasárnapon, amikor új tisztségviselő- és presbiterjelölteket állítanak, majd a szavazáson, mikor kiderül, hogy kik nyerték el a mandátumokat. És persze a mindezt megkoronázó a beiktatáson, amikor imádság és áldás indítja útjára a kiválasztottakat.
Egyházunkban igen szép és magasztos ez az ünnepi szertartás. A mostani pedig különösen emlékezetes marad, hiszen énekelve, kezükben virágzó ágat tartó ifjak bevonulásával vette kezdetét az istentisztelet. Nem is csoda, ha az idősek néha diszkréten elmorzsoltak arcukon egy-egy legördülő könnycseppet.
"Elhatároztad-e, hogy vállalod gyülekezetünkben a tisztséget, és hogy azt egyházunk rendelkezései szerint Krisztus szolgájaként hűségesen végzed?” – hangzott az első kérdés.
Milyen súlyos szavak ezek! Egy hat évre szóló elhatározásról kell az egész gyülekezet előtt nyilatkozni és mostantól nincs mentség, nincs kibúvó a feladat alól. A vállalt kötelezettséget el kell végezni. Pedig lehet, hogy néha nehéz lesz! Összeegyeztetni a teendőket a hétköznapi mókuskerékkel, a délutáni megbeszélést a család életével, az otthoni munkát a gyülekezetivel. De itt a fölénk magasodó kereszt alatt, az oltár előtt állva nem lehet mellébeszélni. Az igen igen kell, hogy legyen! Szinte máris ránk nehezedik a teher. Pedig mi ez ahhoz képest, ami miatt itt áll ez a kereszt….
Szerte a világban él az a középkorból származtatott hagyomány, hogy a férfiemberek – kezdetben csak a lovagok, katonák, mára azonban csaknem mindenki – kézfogással köszöntik egymást. „Kész vagy-e elhatározásodat kézadással és fogadalommal is megerősíteni?” Kész vagyok – válaszoltam, miközben gyülekezetünk lelkészével Tamásy Tamással megszorítottuk egymás kezét. S most mennyire más volt ez a kézfogás. Mennyivel többet, másabbat jelentett, mint amikor „csak úgy” üdvözöljük egymást.
A gyülekezet állva hallgatta végig a fogadalomtételt. Impozáns látvány az oltár előtt két sorban felsorakozott tisztségviselők sorfala, akik – mikor rájuk került a sor – jobb kezüket szívükre helyezve, baljuk három ujját felemelve mondják el az eskü szövegét. Húsz ismerős arc, húsz megilletődött ember. Nem, barátok még nem vagyunk, de régóta ismerjük már egymást. Rendszeresen találkozunk a templomban
sokakkal gyermek- vagy ifjúsági rendezvényeken is, másokkal meg közös gyülekezeti alkalmakon. Még össze kell kovácsolódnunk, de egy kicsit, már most is összetartozunk.
„Szolgatestvéreim” – mondta, miközben áldásra emelte kezét a püspök úr. Kevés ilyen szép, gazdag tartalmú, sokatmondó kifejezés van ékes, képes, szépséges anyanyelvünkben. Hiszen mostantól nem csak testvérként, de szolgálóként is kell tisztelnünk egymást. Egyszerre vagyunk - a szó legnemesebb értelemében – szolgák, egyszersmind testvériségben élő embertársak is. Közösségteremtő, közösségformáló és közösséghordozó kifejezés. S nagyon megtisztelő.
„Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és rossz között…” (1Kir3,9) - olvashatjuk az egyházunkban most szolgálatba lépő, tisztségviselő és presbiter testvérünk beiktatása alkalmából kiadott könyvben. S azt hiszem nem is igen lehet ehhez mit hozzátenni.
Úgy legyen. Ámen.
Gyarmati Gábor
